A barakk

A háromemeletes, régi bérházak fölé, hatalmas kémény magasodott, fekete füstöt okádva.A szél néha belekapott, különös füstalakokat rajzolt az égre, más alkalommal, keményen földhöz vágta, feketére festve a házak falát.Régi macskakövek itt-ott hiányoztak, vagy megsüllyedtek, a gödrökbe álló esővíz felszínén olajfoltok úszkáltak. A keskeny utcába alig jutott el a napfény, hogy kiszárítsa a tócsákat. Nyirkos, dohos lakásokból már sok lakatlan volt, az idő, kifordított sarkaiból egy- egy ablakot, ami nyikorogva lengedezett a szélben.

Mélyen lehajtott fején sildes sapkával, frissen vasalt nadrágban, ami rövid volt már, látni engedte a kifényesített cipője szárát, hét- nyolc éves fiú bandukolt. Keze, mélyen a nadrágzsebben, ingének vállát a nadrágtartó ráncosra gyűrte.
Most gondosan kerülgette azokat a tócsákat, amikbe más alkalommal bele lépett, vagy messzire rúgta a bűzös lét, az amúgy is fekete falakra. Vendégségbe megy, vigyázni kell az ünneplőruhára. Talán két éve, minden vasárnap pontban négykor áll meg a fehér kerítés előtt.
Ahogy felnézett, látta már csak pár méter és kiér a sikátorból. Szinte arcul ütötte a napfénye, meg állt egy percre, behunyt szemmel felé fordította az arcát, élvezte annak melegét. Itt már kertes házak voltak, az első olyan kicsi, alig látszott a fölé tornyosuló hatalmas diófától. Ahogy haladt az út mellett, itt még nem volt járda, a házak egyre nagyobbak lettek, volt, aminek a kertjét szépen nyírt fű, borította.
Végre elért a két platánig, itt kezdődik a járda, meg állt, elő vette a zsebéből az erre a célra hozott rongyot gondosan letörölgette a cipőjét. Már látta az útkanyarulatot.

Egy zöld kerítés előtt haladva, meghallotta egy kutya morgását. Nem mérges morgás volt ez, inkább csak figyelmeztetés, mintha mondaná, itt vagyok! Első alkalommal nagyon megijedt a hatalmas állattól, de az, az orrát a rácsok közé dugva szinte könyörgött a simogatásért. Nem tudott ellenállni. Azóta mindig pár perccel előbb indul el, hogy legyen ideje Rénó úrral eltölteni néhány percet. Egy könyvben olvasott egy kutyáról, akit így hívtak és elhatározta, ha neki is lesz, akkor ezt a nevet fogja neki adni. A nyakát a homlokát simogatta, közbe beszélt hozzá, az meg mintha értené, halk morgásokkal, vakkantásokkal válaszolt.

Aztán sietősen tovább indult. A kanyar után megint megállt, de csak egy pillanatra. Az udvarban két vele egykorú kislány játszott. Legutóbb ki jött a házból egy testes asszony és durván elzavarta, mondván mit leskelődik ott! Már látta a fehér kerítést, amin belül haragos zöld tuják sorakoztak. Kicsit lassított. Ide látszik a templomtorony órája, még van két perc.

Pontban négykor meghúzta a csengő zsinórját, bár tudta a kapu nyitva van, nem lépett be, csak amikor meglebbent az emeleti, nagy franciaablakon a függöny. Fehér murvával felszórt sétaúton ment a házhoz, az ajtó mintha magától nyílna előtte. Csinos negyvenes évei végén járó nő fogadta, ősz szálakkal tarkított haja lágy hullámokkal keretezte szép arcát, ahogy mosolygott, a szeme sarkában összefutottak a ráncok.
– Kezitcsókolom, Tanítóné asszony! – Köszönt illedelmesen.
– Mondtam már neked, Gizi néninek szólíts! – Simogatta meg a fejét, mosolyogva. – Gábor bátyád fent vár a könyvtárban.
– Köszönöm Tan…., Gizi néni! – Nem szóltak rá soha, de ő mindig levette a cipőjét, a szépen csillogó parkettán mégsem mehet végig benne. A lépcsőn felérve, félig nyitott ajtó mögül, finom pipafüst illata szállt felé. Halkan kopogott.
– Jó napot kívánok Tanító úr!
– Pontos vagy, mint mindig! Ez egy férfinak, csak előnyére válik. – Egy, a kis asztal mellé állított székre mutatott. Ő gondosan kikerülte a szőnyeget, csak egy lépést keljen rajta mennie, nehogy bepiszkítsa azt. Minden alkalommal lenyűgözte a szoba látványa. A falaknál körbe könyvszekrények sorakoztak, szinte roskadoztak a könyvek súlya alatt. Télen a sarokba állított vaskályha ontotta a melegét.
Kézbe vette a könyvet, amit oda készítettek, kinyitotta a könyvjelzőnél, és tiszta csengő hangon olvasni kezdett. Minden betű, minden szó és minden hang a helyén volt.

A Tanító nézte a fiút, és valami melegség áradt a szívében, ami kis szomorúsággal vegyült. Ötven éves elmúlt, több mint húsz éve élnek a feleségével boldog házasságban, de amire a legjobban vágytak, gyermekük nem született. A sok riadt szemű első osztályos közül már akkor is kitűnt a fiú. Riad volt ő is, de volt a szemébe valami más is. Kíváncsiság? Vagy nagy fokú tudásvágy? Akkor sem tudta meghatározni, azt sem tudta mi az, amivel fogva tartja a tekintetét. Azt látta szegény sorsú gyermek, de ilyen volt több is az osztályban. Itthon, akaratlanul is beszélt róla a feleségének. Sokszor, sokat beszéltek róla. Gizi még nem látta, de biztos volt benne megismerné, olyan szemléletesen mesélte el a férfi, hogyan is néz ki a fiú.
– Megpróbálhatnánk magunkhoz venni, ha már úgy megszeretted! Ha olyan szegények biztosan oda adnák, hogy a fiuknak jobb sora legyen. – a férfi elmélázva nézett kifelé az ablakon.
– Holnap meglátogatom a családot, és megbeszélem velük.

Másnap elindult a Kövecses családhoz, úgymond családlátogatásra. Mindig elborzadt, ha erre járt, hogy emberek laknak ilyen körülmények között, de soha nem fordult vissza. Volt, hogy azért ment el egy családhoz, hogy engedjék iskolába a gyereket, mert jobban tud majd az életben boldogulni, ha nem írástudatlan. Más alkalommal valamelyik beteg diákját látogatta meg, sok esetben hozott gyógyszert is.
– Jaj Istenem! A Tanító úr! – nyitott ajtót egy, talán harminc éves asszony, aki jóval többnek látszott a koránál. Vékony alakján lötyögött a viseltes ruha. A kezét tördelte. – Mit követtél el Kálmikám! Ugye nem tett semmi rosszat az én kicsi fiam?
– Nem tettem semmit Édesanyám!
– Nyugodjon meg Kövecsesné! A fia a legjobb tanulom. Minden diákom családját meglátogatom. – Ahogy körülnézett tisztaság vette körül, de a szegénység szinte sütött a lakásban.
– Üljön már le drága Tanító úr! – Egy ronggyal gyorsan letörölt egy széket, maga is leült az asztal másik felén, ölébe vette a fiát.
A tanító tudta, nem fogja elmondani jövetele célját. Ebben a nagy szegénységben, mégis gazdagok. Azt a tekintetet, ahogy egymásra néznek, semmi kincs nem pótolja.
– Van munkája a férjének?
– Az uram már négy éve meghalt. Ott dolgozott a gyárban, aztán sok más emberrel elküldték. Érzékeny ember volt a Kálmán. Nem talált másik munkát, nem tudta a családját eltartani, és ezt nem tudta elviselni. – zsebkendőt vett elő, megtörölte a szemét, folytak a könnyei. – Én takarítani járok házakhoz, egy nap jöttek értem, hogy az uram meghalt. A Kálmikámat átadta a szomszédba, hogy neki el kell mennie. Sokallták már, hogy nem megy érte. Itt találták, felakasztotta magát. Azóta ketten vagyunk. Nagyon ügyes gyerek, sokat segít nekem! – simogatta meg a gyerek fejét.
– Az iskolában nem is tudtuk, hogy fél árva!
– Azért nem mondtam el, mert azzal ijesztgettek, hogy elviszik a Kálmikámat a lelencbe.
– Azért mert valakinek nem él az édesapja nem viszik lelencbe! Na! Nyugodjon meg Kövecsesné. – megpaskolta a kezét. – Hanem mondok én magának valamit. Ez a fiú egy jó eszű gyerek. Küldje el hozzám vasárnaponként, tanulni.

Nehéz szívvel indult haza, csalódott lesz a felesége. Gizi, megkönnyezte, ahogy elmesélte fiú anyjával való találkozást. De annak örült, hogy vendég lesz náluk legalább néha. Egyszer egy üzlet kirakatánál álltak meg, csinos kisfiús ruhák voltak kitéve. Csak azért nem vették meg, mert nem akarták, hogy megalázottnak érezze magát Kálmán édesanyja. Helyette szereztek, használt ruhákat, jó állapotút, meg cipőt.
Gizi néni, egy tálcával a kezébe lépett be, egy kicsit megállt az ajtóban, mosolyogva figyelte az olvasó gyereket.
– Egy kis pihenő! – a tálcán egy csésze tea volt, egy bögre kakaó, és egy ropogós briós. A fiú, uzsonna után, haza indult. Néha csomagoltak neki pár szelet süteményt, most is kapott két szép brióst. – Vidd el édesanyádnak! Otthon, az asszony mindig csak megkóstolta a finomságokat, had maradjon Kálmánnak több.

Ritka alkalom volt mikor valahova elmentek. Néha templomba. Boldogan kapaszkodott az édesanyja kezébe, büszke volt rá milyen csinos a kék ruhájában, amit Gizi nénitől kapott. Olyan, mint egy dáma.

Az asszony egyre vékonyabb lett. Munkát sem kapott már úgy, mint régen, észrevették nem bírja már. Egy nap iskolából hazaérve, Kálmán az ágyon találta az édesanyját.
– Csak pihentem kicsit! – Fel akart állni, de a fájdalom erősebb volt. Egy ideje már küzdött vele, de még bírta titkolni. Máskor is volt, hogy lepihent, de most ez más volt. A fiú a maga gyerek eszével is látta nagy baj van. Hiába szólt utána az asszony, ő elfutott. Végig a sikátoron, most nem egyenest ment, mint vasárnap szokott, hanem jobbra fordult, át egy téren, az iskolát is elhagyta. Szúrt az oldala alig kapott levegőt, de nem állt meg. Még egy kanyar,és ott van.
Öklével dörömbölt egy ajtón.
– Mi van ég a ház? – Szolt ki egy női hang.
– Doktor bácsi! – Zihálta.
– Ez a Kövecses gyerek a barakkból. – Jött ki végre egy férfi, kicsit pocakos volt, az orrán drót keretes szemüveggel.
– Édesanyám!- Még mindig alig tudott beszélni. Kapott egy pohár vizet, leültették, pár perc múlva el tudta mondani miért volt a nagy rohanás. Az orvos, mert a pocakos férfi az volt, autóba ültette a fiút. A barakkba csak két autó szokott járni. Egyiket sem fogadják szívesen. Az egyik a doktoré, a másik a nagy fekete autó, ami tán két hónapja járt itt, egyik házból vitt el egy férfit, akiről tudták, nem egyenes úton jár. Ha az orvos jön, az is bajt jelent. Körül is állták az autót, mindenki tudni akarta mi történt.
– Beviszlek a kórházba,- gyerekkora óta ismerte, mint az itt lakók többségét, – Mondtam, hogy menj be!
– Nem hagyhatom itt a gyereket!
– Majd vigyáz rá valaki. – Kitámogatta, segített beülni az autóba. Ilyen helyen úgy terjednek a hírek, mint a futótűz. Kálmánt leültették egy székre a folyóson. Sose járt ilyen helyen, nagyon félt, de hősiesen kitartott.
– Édesanyádnak itt kell maradnia. Menj át valamelyik szomszédba. – A barakk előtt kitette.

Kálmán, haza ment, felkucorodott az ágyra, a csupasz villanykörte sejtelmes árnyakat rajzolt a falra. Mozdulni sem mert.
Amikor meghallotta az ajtónyitódást még jobban megrémült.
– Kálmán! – Ismerős volt a hang, majd a férfi is, aki megjelent az ajtóba. Hozzá rohant olyan erővel, majdnem ledöntötte a lábáról.
– Fiam!- Sóhajtotta – Miért nem jöttél hozzánk? Tudod, hogy ott mindig van helyed.– Megvárta, míg kicsit megnyugszik, csak azután indultak el.

Gizi, már előkészítette a szobát. Meg vacsoráztatták, közben elmondta mi történt, és hogy a doktor bácsi azt mondta az édesanyjának ott kell maradnia.
– Holnap tanítás után meglátogatjuk. – Bármilyen riadt is volt, élvezte a hatalmas kádban a fürdést. Egy pár percre meg is feledkezett a bánatáról.

Állt az ágy mellett, nézte az anyját, aki a kezét szorongatta, olyan fáradtnak látszott.
– Tanító úr! Vigyázzon a Kálmikámra! Vigyázzon rá! –
– Persze, hogy vigyázok! Ne aggódjon! Maga csak gyógyuljon meg! – Nagyon nehéz volt kimondania ezeket a szavakat, mikor ő már tudta, csak napjai vannak hátra.

Minden nap ott voltak mellette. Pénteki nap volt amikor már csak, az üres ágyat találták. A temetésről is a Tanítóék gondoskodtak.
Kálmán a kis lakásból csak néhány apróságot vitt magával, ami az édesanyjára emlékeztette. Rendszeresen járt Rénó urat meglátogatni, mikor egyik nap nagy meglepetés érte. Uzsonna után, amikor Gizi néni ki vitte a tálcát, valami furcsa hangra lett figyelmes. Amikor kinyílt az ajtó egy pár hónapos kiskutya totyogott be. Barna színű volt, lógó fülekkel, rövid csámpás lábakkal. A fiú felcsillanó szemmel nézett a felnőttekre.
– Nem tetszik? – kérdezték, mivel nem mozdult.
– Az enyém? – Felvette, – Az enyém? – Folytak a könnyei örömében. – Rénó! Kis kutyám! – Még Gizi néni is megkönnyezte az örömét.

Lassan össze szoktak. Azt adták egymásnak amire mindannyijuknak szüksége volt. Szeretetet. Tudta nem az igazi szülei, de akként szerette őket, ahogy ők, a saját fiúknak fogadták. Sokszor ki ment a temetőbe, elmondta mi minden történt vele. Az édesanyja arcát nem felejtette el, egy képe, ott lógott a szobája falán.

Hogy mikor kezdte, Apának, Anyának szólítani őket egyikük sem emlékezett. Talán tizenöt éves volt, amikor leültek vele, és felvetették a nagy kérdést, mi lenne, ha hivatalosan is a fiuk lenne. Mivel a szülei nem éltek, nem volt akadálya az örökbe fogadásnak. Furcsa volt eleinte, hogy nem Kövecses Kálmánként kellett bemutatkoznia, hanem, Budai Kálmánnak.

Tizenöt év telt el azóta, hogy nem járt a gyár árnyékában álló bérházban. Kezében volt a tanári diplomája, valami késztetést érzett, hogy oda menjen. Mélyen lehajtott fejjel bandukolt, gondosan kerülgette a piszkos tócsákat, mint valamikor rég.
A gyárat bezárták, a lakások üresek voltak, soknak se ajtaja se ablaka.
Csorba lépcsőfokokon ment, az ajtó kitört üvege megcsikordult a lába alatt. Vastag porréteg fedte a bútorokat, de minden a helyén volt. Valami csoda folytán, a csupasz égő is működött.