Tegnap beszélgettem egy fiatalemberrel, akinek első osztályos a fia. Arról panaszkodott, hogy nem megy a gyereknek az írás. Pontosabban a szépírás! Nem tudja szépen összekapcsolni a betűket, szépen kerekíteni, hogy az a vonaltól vonalig tartson. Én meg somolyogtam az orrom alatt, nincs egyedül szegény gyerek. Értem én, a szépírást is meg kell tanulni, de valójában mi a lényeg? Az, hogy gyöngybetűkkel írjon, vagy kicsit csúnyácskán, de értse is, amit papírra vet.
Ennek a gyereknek például az olvasás megy, nagyon is, mert érti is, amit olvas.
Emlékszem nálunk az iskolában volt egy lány, gyönyörűen írt, legalábbis nekünk nagyon tetszett. A betűi kicsit jobbra dőltek, hosszúkásak voltak, amolyan szép formás dőlt betűk. A tanár meg frászt kapott tőle.
Az én füzetem is tele volt mindig piros aláhúzásokkal, mert soha nem tudtam szépen írni, nem is akartam. Engem nem az írás vonzott, hanem az, hogy én is eltudjam olvasni azt a meséket, amiket anyukám olvasott abból a mesekönyvből, amit csak ünnepnap volt szabad elő venni. Szép kemény táblás volt, gyönyörű illusztrációkkal. Meg volt ígérve, ha már tudunk olvasni mi is kézbe vehetjük. Akkoriban is nagy különbségek voltak a könyvek árában, mint most. Apukám három forintért vette a kis sárga, úgy nevezett ponyvaregényeket. A mi mesekönyvünk meg nagyon drága volt, ezért kellett rá vigyázni nagyon.
Lenyűgözött, ahogy a betűk szavakká, majd mondatokká álltak össze a szemem élőt. Az apró bugyuta kis történetecskék, Cili sárcipőjéről, vagy bodri kutya ugatásáról.
És a mesék! Csipkerózsika, Hamupipőke, Hófehérke.
Legutóbb Emmának vettünk mesekönyvet. Ahogy keresgéltünk, elborzadtam, édes Istenem miket adnak a gyerekek kezébe!
Azt értem én, haladni kell a korral, Tomasz a gőzmozdony, vagy a Barbis könyvek még szépek is, de azok az űr akármik. Jaj! Nem beszélve a képekről, amiket bele tesznek, még nekem is rémálmaim lesznek tőle.
Mi, tíz-tizenkét évesen a pöttyös könyveket olvastuk, vagy a Tüske várat, Távolban egy fehér vitorlát. A mostani tíz évesek sminktanácsokat!?
A mi időnkbe elvitték a kultúrát a legeldugottabb tanyába is. Az iskolában működött egy kis könyvtár, aki ott nem talált magának olvasni valót, az választhatott egy listából, és következő héten elhozták a nagykönyvtárból a kért könyvet. A szüleim is rendszeresen látogatták, heti két-három könyvel jöttek haza, este a petróleumlámpa fényénél olvastak. Akkor került a kezembe az első felnőtteknek írott könyv, tíz éves lehettem. Kertész Erzsébet Vilma doktorasszonya. Persze titokban olvastam, amíg anyukám dolgozott!
Később a diákotthonba beszabadultam a nagy könyvtárba. Micsoda kincsek voltak ott!
Szabó Magda, Móricz Virág, Jókai, Mikszáth Dugonics András, Kemény Zsigmond.
Kertész Erzsébet volt a kedvencem. Harriet regénye- t rongyosra olvastam. És ott voltak az indiános könyvek, amikért lány létemre is rajongtam.
Aztán meg kitiltottak! Nem is az volt a baj, hogy minden tanulószobán elvettek egy könyvet tőlem, hanem az, hogy az olvasás a tanulás rovására ment.
Akkoriba kezdtem kis történeteket írogatni. Titokba persze, mert féltem, hogy kinevetnek.
Ha, az említett kisfiút sorozatos kudarcok érnek az írása miatt, félő, elveszíti az olvasás iránti szeretetét is.
Nekem szerencsére sikerült beoltanom a gyerekeimet az olvasás szeretetével.
Igaz ők másfajta könyveket részesítenek előnybe, mint én, de a Ludlum könyvön összevesztünk, ki olvassa előbb! A Vaskoporsó, a Fantom sorozat, utánozhatatlan.
Sajnos a mai rohanó világban kevés embernek van ideje, még kevesebbnek kedve, olvasni.
Az internet készen ad mindent.
Még mielőtt valaki a fejemre olvassa, igen én is sokat vagyok itt, de azért szakítok időt az olvasásra is. Most éppen, más amatőr írók munkáival ismerkedem, csak nekünk, amatőröknek nagyon nehéz kiadatási lehetőséget találni, így marad a blog, vagy a facebook, ahol közzé tehetjük az írásainkat.
Van, aki regényt ír, más novellákat, pillanatképeket vet papírra.
Régebben, buszon, vonaton még lehetett látni olvasó embert, ma már csak elvétve. A legtöbben a telefonjukat nyomkodják.
Az emberek ellustultak sajnos!
Régen magunk döntöttünk arról bele megyünk e egy kapcsolatba például. Ma fellapozzák Müller Péter, Csernus doktor könyvét, vagy ha ők nincsenek kéznél, valami önjelölt pszichológus írásait, megkeresik az oda vágó passzust és az alapján döntenek.
Ahogy a boltba sem azt veszik meg amit szeretnek, hanem amit a szájbarágós reklámban láttak.
Igaz egy novellában nem mondják meg mikor, hogy kell cselekedni, talán tanulsága sincs, csak pár önfeledt percet szerezhetünk vele, mint az alábbi pillanatképpel, vagy a másik szösszenettel.
Gertrúd Heglár : Lesütött szemmel!
„Nehogy adj neki, minden nap itt áll, nézz rá, biztosan borra költené, neked is alig van, hallod, hagyd a csudába…”
Hátra nézek. Azért is. Két tisztes korú matrónát látok, a piros kalapos suttog. Vérvörösre rúzsozott szája alig mozog, fogai közt sziszegi a szavakat. A másiknak, a bohócos szemöldökűnek, rázkódik a feje, nem tudom, helyesel-e vagy valamilyen kórság gyötri? Akkor látom meg a férfit. Jé, tényleg ott áll ma is! Mindig ugyanabban a rozsdabarna kordbársony kabátjában, bottal kezében. Áll leütött fejjel, rozoga térdeivel. Arcát félig eltakarja koszos sapkája, legalább nem látják a szemét, amit amúgy is lesütve hord jó ideje. Egyszer nézett rám. Kiváltságosnak éreztem magam, hálából azóta minden alkalommal megkapja a bevásárló kocsiból kiguruló százasomat…
Itt tartok gondolatban, amikor ismét feltűnik a piros kalapos, vérvörös szájú vénasszony, engem meg elkap újra a „csakazértis” érzése, pénztárcámért nyúlok, nézem, mennyit adhatnék…?
Nem akarok hivalkodni, gyors mozdulattal a férfi markába nyomom a pénzt. Azért is, mondom, persze csak magamban, azért is menj, költsd borra! Vegyél flakonost, vagy üvegeset, édeset, vagy savanyút, mindegy. Igyál! Azért is igyál..
Már pakolok, bogarászom a blokkot, ma ugyan becsaptak-e, mikor valamiért visszanézek. Éppen a bársony kabátos fizet. Kosarában egy tábla Milka csoki van.
Szökés a halálba / Kathy Godhy/
– Barna! Gyere már be! Hányadik bagót szívod! Még jó, hogy a főnök nincs itt!
– Mindjárt!- Mondta a szólított, hüvelyk és mutató ujja között morzsolgatta a félig szívott cigit.
Még jó hogy nincs itt, gondolta, különben már mindenki azzal zargatná, miért akar elmenni.
Igen! Ez az utolsó napja az étteremben, ahol ő a főszakács, ha van egyáltalán ilyen beosztás itt.
– Gondjaid vannak? Meló után megiszunk egy sört, kiöntheted a szíved! Elvégre erre vannak a barátok!
– Jó!- Felelte kurtán, beleszívott a cigarettájába, hosszan nézte a felizzó parazsat, mielőtt a hamutartóba nyomta.
Bent, a tálalópult fölött három cetlit talált a rendelésekről, a többiek már előre dolgoztak a keze alá.
Régóta érlelődik benne a döntés. Volt idő mikor nem gondolt rá, de a felszín alatt ott motoszkált akkor is.
Egyszerű családból származott, a szülei gyári munkások voltak, a lehetőségeikhez képest mindent meg adtak a gyerekeiknek. Sokáig nem akart megnősülni, párkapcsolatot sem, mert ami minta előtte volt, az nem vonzotta.
Csöndes család voltak! Talán túl csöndes…..
Otthon nem hallott hangos szót, halkat is ritkán.
Az anyja néha elment a barátnőkkel, pletyka délutánt tartunk, mondta olyankor, az apja legfeljebb a garázs melletti műhelybe ment, többnyire maga elé meredt, a gépeket talán már évek óta nem is kapcsolta be. Tekintete mindig kiégett, fásult volt.
Még gyerekként kapott el egy beszélgetés foszlányt, amiben arról beszéltek, az idősebb Barna nem volt mindig ilyen magába fordult, nagy tervei voltak! Tanulni szeretett volna. Előbb a szülei nem engedték, később a felesége szólta le érte! Még később, már ő sem akarta.
Belefásult az örökös harcba, inkább lemondott az álmairól.
Barna nem akart lemondani róluk!
Rutinosan tette a tányérra, az ízlésesen elrendezett ételt, rakott rendet maga körül.
– Gyere cimbora!, Utána hazaviszlek!
– Kösz, most inkább nem! Jutka vár!- Hárította el az invitálást.
Beszállt a kocsiba, megvárta, míg a barátja kihajt a parkolóból, a fülére tette a telefont.
– Szia, Szívem! Feküdj le nyugodtan, Zolival bedobunk egy sört, nem maradok soká!
Beindította a motort, indexelt jobbra, ráfordult a városból kivezető útra.
Vett egy nagy levegőt, és a gázra lépett.
– Sajnálom! Nagyon sajnálom!- Motyogta maga elé.
Rákanyarodott az autópályára, felvette a százhúszas tempót.
Néha mintha valami nagy súly nehezedne a vállára, bele nyilallt a lelkiismeret furdalás. Nem tudta helyesen döntött e!
Van e joga így dönteni!
Délelőtt még elment a bankba, otthon azt mondta rendezni kell, néhány dolgot mielőtt végleg elhagyják az országot.
Már nem emlékszik arra, mikortól van a vágy, a tenger, a pálmafák iránt, de régóta!
Jutkával gyerekkoruk óta ismerték egymást, mind ketten egy nagy szakítás után voltak, amikor úgy igazán egymásra találtak. Ő partner volt az álmodozásban, neki is vonzó volt egy olyan élet, amit elé vázolt.
Nem is akartak esküvőt, a szülök szorgalmazták, ki is fizették a lakodalom árát. Először albérletben laktak, majd oda költöztek, Jutka nagymamájához, akit három évig ápoltak.
Amikor igazán elkezdték az utazást szervezni, már Milán is megszületett. Úgy akarták rendezni, ismerve a családjaikat, hogy csak az utolsó percben tudatják velük a döntésüket.
Lelkesek voltak mindketten, de ahogy haladtak a szervezéssel, Barnának sokszor jutott eszébe, semmi nem fog változni, csak a lakhelyük! Ugyanúgy gürcölni kell azért, hogy megadjon a családnak mindent, mintha itthon maradnak.
Ugyanúgy gúzsba lesz kötve!
Pedig ő szabadságot akar! Nem erre az életre született!
Nem is kellet volna megházasodnia! Miért nem tudott ellenállni a szülői akaratnak!
Szereti Jutkát, ezt el kell ismernie, de az álmait is szereti! Talán jobban, mint a feleségét!
Megállt egy pihenő helyen, kiszállt a kocsiból, hunyorogva nézett a sötétbe, hátha választ kap a kétségeire.
Két kézzel túrt sűrű barna hajába, majd megdörzsölte az arcát.
Milán kedves kis arcocskája jutott eszébe. Az alig három éves fiúcska, az anyja szőkeségét örökölte, a szeme kékségét is tőle kapta. Örökmozgó gyerek, aki most csodálkozik rá a világra. Ezer és ezer kérdése van. Ha százat megválaszolnak, ő akkor is megkérdezi: De miért?
Hány kérdése lesz majd az anyjának, miért hagyta ott őket, és Jutka nem fog tudni válaszolni.
De egyszer! Egyszer, ha már elég nagy lesz, ő elmondhatja neki, miért döntött így!
– Azért fiam, mert inkább gyűlölj, azért amit tettem, mint szánakozz rajtam, mint én apámon, mert nem mert harcolni az álmaiért!- maga is meglepődött azon, hogy hangosan gondolkozott.
Megint megdörzsölte az arcát, cigarettára gyújtott, már nem számolta hányadikra.
Még bevillant előtte, hogy visszafordul. Legfeljebb majd úgy tesz mintha beivott volna azért ért olyan sokára haza. Majd, nem reggel, hanem másnap indulnak, vagy majd Jutka vezet.
Gondosan eltaposta a csikket, megrázta a fejét, mintegy nemet intve magának.
Egy percig még ült a kocsiba magába vívódva, majd gázt adott, nagy lendülettel indult kitűzött célja felé!
Hajnal három órakor lépte át a határt.
Nem hozott magával semmit, a ruhái, meg minden apró személyes dolog, amit magukkal akartak hozni, gondosan becsomagolva várja az indulást.
Az iratain és egy bankkártyán kívül, amire tegnap utaltatta át az eladott ház árának nagy részét, semmije sem volt. Hagyott azért annyi pénzt az otthon maradottaknak, hogy ne keljen nélkülözniük. Ha a tervei szerint sikerül minden, néhány hónap után, már tudja támogatni őket, hogy később sem keljen.
Ahogy távolodott, egyre ritkultak ezek a gondolatok: Innen már nincs vissza út! – mondogatta magában.
Spanyolországba készült, de beiktatott egy kisebb körutat, Bécs volt az első állomás.
Ismerős volt néhány utca, többször jártak itt, többnyire bevásárolni.
Tudta melyik üzletben vannak magyar eladók, a német tudásával nem szívesen dicsekedett volna. A Spanyol jobban ment, igaz nincs nyelvvizsgája, jártak egy magán tanárhoz, aki javasolta keressenek Spanyol levelező partnereket. Az utóbbi időben csak néha kellett elő venni a szótárat.
Egy kiadós reggeli, és némi ruhanemű vásárlását követően, tovább indult!
München volt a következő állomás, úgy tervezte, valahol keres egy olcsó motelt ahol éjszakázni fog. Csak dél körül érezte, hogy elfáradt, pedig több mint tizenkét órája úton volt, igaz rövid pihenőket tartott, egyszer még szundított is a kocsiba egy órát. Egy benzinkút mellet talált szállást, még a német határ innenső oldalán. Nem volt egy Hilton, de nem is arra vágyott.
Jutka már biztosan aggódik érte, futott át az agyán, mielőtt mély álomba zuhant.
Amikor felébredt, hosszan bámulta az ablakot, nem tudta, este van, vagy reggel.
Nagy nehezen előkotorta a telefonját, amiben, nem sokkal az indulás után, kártyát cserélt.
Éjjel egy óra volt, a kinti világosságot a benzinkutat bevilágító reflektor adta.
Oda ült az ablakhoz, megint egyik cigarettát a másik után szívta, a gondolatai is mindig visszatértek az otthoniakra!
– Innen már nincs vissza út! – mondogatta magában – Jutka nem bocsátaná meg, hogy ott hagyta őket!
Az asszony pedig kétségbe esetten próbálta rávenni a rend őreit tegyenek valamit. Hiába mondták, huszonnégy óra után kereshetnek valakit eltűntként! Annyi idő alatt bármi történhet vele! Zoli sem tudott segíteni, az étterem tulaja is csak annyit tudott mondani, a munkahelyén felmondott indoklás nélkül.
Jutka mondta el mire készültek, mire az egyik rendőr megjegyezte: -Lehet, hogy elment maga nélkül!
– Nem! – Tiltakozott az asszony,- Barna nem hagyna itt minket! A Fiát biztosan nem!
Hajnalban indult tovább, egy éjszakát tölt Münchenben, majd Belgiumba akar néhány napot eltölteni, aztán, végig a Francia tengerparton, hogy elérje úti célját. Tudta nagy kerülő, de nem akarta kihagyni a lehetőséget. Ki tudja mikor lesz lehetősége legközelebb, egy ilyen útra.
Megint az autópályán volt.
Szeretett vezetni, de sosem száguldozott ész nélkül. Most sem tette!
Ahogy telt az idő egyre nagyobb lett a forgalom, felvette a többi autós tempóját. A visszapillantóban látta, ahogy a böhöm terepjáró szlalomozva kerülgeti a számára lassú autókat.
A külső sávban haladt, előtte egy fehér Toyota, mellette a belső sávon egy kis piros kocsi próbálta a tempót tartani, valószínű ő is látta a terepjárót, ami utol is érte őket. Mivel balra nem fért el, jobbra a leállósáv felől akarta kikerülni. A manőver nem sikerült, Barna kocsija az erős ütéstől megpördült, neki csapódva a kis pirosnak, ami még nagyobb lendületet adott az irányíthatatlanná váló kocsinak. A Mögöttük haladó kamionos hiába fékezett csikorgó gumikkal, a nehéz jármű maga előtt tolta az összeroncsolódott autót.
Bár a kocsija a felismerhetetlenségig összetört, a biztonsági öv keményen az üléshez szorította, nem vesztette el az eszméletét. Legalábbis nem hosszú ideig és nem érzett fájdalmat!
Mire ez a szörnyű kűr a végére ért, tucatnyi kocsi gyűlt össze. Mindenki kiabált, valaki az ajtót feszegette, amit értett az valami tűzről szólt.
Valahol sziréna vijjogott!
Érezte, ahogy kiemelik a kocsiból, egy szép arcú lány hajolt fölé, lámpájával a szemébe világított.
Furcsa mód a tudata tiszta volt.
Jutkára gondolt, Milánra.
Hallotta a mentősöket beszélni, csak kevés szót értett meg, a hanglejtésből gondolta, nagy a baj. A szép lány betakarta, megsimogatta az arcát, mondott is valamit, biztosan szépet, mert elcsuklott a hangja!
Innen már tényleg nincs vissza út!- Gondolta, egyre homályosuló tudattal, megérkeztem, már csak a pálmafák hiányoznak!
A lány ott maradt vele, egy könnycseppet ejtett az arcára, amikor lezárta fénytelenné váló szemét.
