Nehézkesen kelt fel az ágyból, a térdei hangosan ropogtak. Na, még ez is, gondolta. Az utóbbi időbe egyre többször fájtak azok a térdek. Kézbe vette a botot, ami lassan hozzá nől. Kicsoszogott a konyhába, kávét főzött. Ez az egyetlen káros szenvedélye, erről nem akar lemondani. Na, meg persze az internet, ami összeköti még a külvilággal.
Az első emeleti lakás ablakaiból rálátott a szemközti óvodára. Korán van még, alig múlt hat, de már hozzák a gyerekeket. Van, akit kézben, mert még félig alszik szegény gyerek. Szomorúan gondolt arra, hogy az alig három éves kicsik bekerülnek a mókuskerékbe, ahonnan nincs kiszállás.
Elővett egy zsömlét, vékonyan megkente margarinnal. A zsömle szikkadt volt, nem igazán adott ízt, a leheletnyi margarin.
Sétálni indult, kell a mozgás, mondta legutóbb is az orvos.
Szövetnadrágot, fekete lapos sarkú bőrcipőt, viselt, gyapjú pulóvert. Tavasz volt, de a reggelek még hűvösek kellett a kabát, ami vajszínű volt finom anyagból készült, fejére kis kalapot tett. A térdei miatt most magával vitte a botot is.
Egy percre megállt az óvoda előtt, eszébe jutott, amikor ő is ide hordta a fiát. Milyen kis szeles volt! Őt nem kellett kézbe hozni, szeretett ide járni, meg azt, hogy este elmesélhette mi minden történ napközben vele.
Kicsit megrázta a fejét, mintegy elhessentve az emlékeket. Visszafordult, most nincs kedve sétálni.
Ahogy körül nézett a lakásban, könnybe lábadt a szeme. Amit a házból el tudott hozni, a szép intarziás szekrénysor a franciaágy, a kis asztal, ami szekrényével megegyező színű, és a két fotel. Zsúfoltnak hatott a kis szoba.
Mikor is járt itt utoljára vendég?
Magányos volt!
Pár éve elmaradtak a családi látogatások, ő sem ment szívesen, érezte feszengenék a társaságában. Hányszor sikított magába, az isten szerelmére nevessetek!
Na, és persze hányszor hallotta: Mindenki a saját sorsának kovácsa!
Persze, mert ő is ilyen életről álmodott! Ez volt az életcélja!
A balesetet is ő akarta biztosan!
Most is eszébe jutott, ahogy a gyalogátkelőhely zöld jelzésére elindulnak, Palkó valami dolgozatírásról mesélt. A sarkon százhúszas tempóval kiforduló autó felé kapta a fejét. Megdermedt! Akárhogy gondolkozik többre nem emlékszik.
Kórházba ébredt.
Napokkal később tudta meg, a fia meghalt. Senkinek nem kívánja azt az érzést.
Szinte fizikai fájdalmat okozott, a tehetetlenség, a düh.
Ha akkor nincs mellette a férje, biztosan nem éli túl!
A férfi saját fájdalmát háttérbe szorította, hogy neki segíthessen feldolgozni a tragédiát, és azt, hogy soha többé nem lesz már egészséges.
Műtét műtétet követett, hogy helyreállítsák a szétroncsolódott medence csontját. Berendezkedett egy új életre, ahol csak ketten vannak.
Lassan megtanult járni, elfogadni a kialakult helyzetet. Látszólag sikerült, de titokban sokat sírt.
Nem rég költöztek kertes házban, a férje csinosítgatta, szépítette, annál is inkább, mert látta ezzel neki örömet szerez.
Szépen éltek. A rokonokhoz kettős érzéssel viszonyult. Egyrészt szeretett gyerekek között lenni, látni a fejlődésüket, másrészt érezte mindenki feszeng a társaságában.
Váratlanul érte őket Pali betegsége is.
Eleinte azt hitték valami makacs fertőzés. A háziorvos sem gondolt másra.
Később ételallergiára fogták a makacs hasfájásokat.
A véres széklet megjelenése után küldték kivizsgálásra, ahol fény derült arra mi a baj.
Vastagbélrák!
Biztosan ezt is én akartam, gondolta sokszor, vagy éppen Pali, mert nem volt jobb dolga.
A rengeteg gyógyszer, a kórházba utazások, lassan felemésztették a tartalékaikat.
Arra már nem futotta, hogy valakit felfogadjon, amikor már forgatni kellett. Ő a beteg medencéjével, emelgette. Eleinte jöttek a testvérek segíteni, később csak telefonon érdeklődtek, még később az is elmaradt.
Hányszor kérte Pali, engedje meghalni.
Nem akart végképp magára maradni, makacsul hitt is a gyógyulásba.
Eladta a házat, nem tudják úgysem fenntartani, beköltöztek ebbe az egy szobás lakásba. A betegség meg vitte a pénzt.
Eszébe jutott a legutóbbi eset a csirke farhátról.
Két darabot kért a baromfiboltba, számolgatta az apróját. Volt ugyan egy ezres még a pénztárcába azt nem akarta felváltani, még két hét a nyugdíjig, annak addig ki kell tartani. Közbe a sorba állók között valaki epésen megjegyezte: Azért a két szaros farhátért kell nekünk várakozni!
– Ez nekem kétheti ennivalóm! – Bukott ki belőle. Szégyenkezve jött ki az üzletből.
Volt alkalom, amikor az öngyilkosságot fontolgatta.
Vagy gyáva volt megtenni, vagy pedig túl erős, és az életet választotta.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: