Nehézkesen kelt fel az ágyból, a térdei hangosan ropogtak. Na, még ez is, gondolta. Az utóbbi időbe egyre többször fájtak azok a térdek. Kézbe vette a botot, ami lassan hozzá nől. Kicsoszogott a konyhába, kávét főzött. Ez az egyetlen káros szenvedélye, erről nem akar lemondani. Na, meg persze az internet, ami összeköti még a külvilággal.
Az első emeleti lakás ablakaiból rálátott a szemközti óvodára. Korán van még, alig múlt hat, de már hozzák a gyerekeket. Van, akit kézben, mert még félig alszik szegény gyerek. Szomorúan gondolt arra, hogy az alig három éves kicsik bekerülnek a mókuskerékbe, ahonnan nincs kiszállás.
Elővett egy zsömlét, vékonyan megkente margarinnal. A zsömle szikkadt volt, nem igazán adott ízt, a leheletnyi margarin.
Sétálni indult, kell a mozgás, mondta legutóbb is az orvos.
Szövetnadrágot, fekete lapos sarkú bőrcipőt, viselt, gyapjú pulóvert. Tavasz volt, de a reggelek még hűvösek kellett a kabát, ami vajszínű volt finom anyagból készült, fejére kis kalapot tett. A térdei miatt most magával vitte a botot is.
Egy percre megállt az óvoda előtt, eszébe jutott, amikor ő is ide hordta a fiát. Milyen kis szeles volt! Őt nem kellett kézbe hozni, szeretett ide járni, meg azt, hogy este elmesélhette mi minden történ napközben vele.
Kicsit megrázta a fejét, mintegy elhessentve az emlékeket. Visszafordult, most nincs kedve sétálni.
Ahogy körül nézett a lakásban, könnybe lábadt a szeme. Amit a házból el tudott hozni, a szép intarziás szekrénysor a franciaágy, a kis asztal, ami szekrényével megegyező színű, és a két fotel. Zsúfoltnak hatott a kis szoba.
Mikor is járt itt utoljára vendég?
Magányos volt!
Pár éve elmaradtak a családi látogatások, ő sem ment szívesen, érezte feszengenék a társaságában. Hányszor sikított magába, az isten szerelmére nevessetek!
Na, és persze hányszor hallotta: Mindenki a saját sorsának kovácsa!
Persze, mert ő is ilyen életről álmodott! Ez volt az életcélja!
A balesetet is ő akarta biztosan!
Most is eszébe jutott, ahogy a gyalogátkelőhely zöld jelzésére elindulnak, Palkó valami dolgozatírásról mesélt. A sarkon százhúszas tempóval kiforduló autó felé kapta a fejét. Megdermedt! Akárhogy gondolkozik többre nem emlékszik.
Kórházba ébredt.
Napokkal később tudta meg, a fia meghalt. Senkinek nem kívánja azt az érzést.
Szinte fizikai fájdalmat okozott, a tehetetlenség, a düh.
Ha akkor nincs mellette a férje, biztosan nem éli túl!
A férfi saját fájdalmát háttérbe szorította, hogy neki segíthessen feldolgozni a tragédiát, és azt, hogy soha többé nem lesz már egészséges.
Műtét műtétet követett, hogy helyreállítsák a szétroncsolódott medence csontját. Berendezkedett egy új életre, ahol csak ketten vannak.
Lassan megtanult járni, elfogadni a kialakult helyzetet. Látszólag sikerült, de titokban sokat sírt.
Nem rég költöztek kertes házban, a férje csinosítgatta, szépítette, annál is inkább, mert látta ezzel neki örömet szerez.
Szépen éltek. A rokonokhoz kettős érzéssel viszonyult. Egyrészt szeretett gyerekek között lenni, látni a fejlődésüket, másrészt érezte mindenki feszeng a társaságában.
Váratlanul érte őket Pali betegsége is.
Eleinte azt hitték valami makacs fertőzés. A háziorvos sem gondolt másra.
Később ételallergiára fogták a makacs hasfájásokat.
A véres széklet megjelenése után küldték kivizsgálásra, ahol fény derült arra mi a baj.
Vastagbélrák!
Biztosan ezt is én akartam, gondolta sokszor, vagy éppen Pali, mert nem volt jobb dolga.
A rengeteg gyógyszer, a kórházba utazások, lassan felemésztették a tartalékaikat.
Arra már nem futotta, hogy valakit felfogadjon, amikor már forgatni kellett. Ő a beteg medencéjével, emelgette. Eleinte jöttek a testvérek segíteni, később csak telefonon érdeklődtek, még később az is elmaradt.
Hányszor kérte Pali, engedje meghalni.
Nem akart végképp magára maradni, makacsul hitt is a gyógyulásba.
Eladta a házat, nem tudják úgysem fenntartani, beköltöztek ebbe az egy szobás lakásba. A betegség meg vitte a pénzt.
Eszébe jutott a legutóbbi eset a csirke farhátról.
Két darabot kért a baromfiboltba, számolgatta az apróját. Volt ugyan egy ezres még a pénztárcába azt nem akarta felváltani, még két hét a nyugdíjig, annak addig ki kell tartani. Közbe a sorba állók között valaki epésen megjegyezte: Azért a két szaros farhátért kell nekünk várakozni!
– Ez nekem kétheti ennivalóm! – Bukott ki belőle. Szégyenkezve jött ki az üzletből.
Volt alkalom, amikor az öngyilkosságot fontolgatta.
Vagy gyáva volt megtenni, vagy pedig túl erős, és az életet választotta.
