Szivárvány

Megkezdődött a Szivárvány átírása, szívesen veszek észrevételeket, esetleg javaslatokat is! Jó olvasást!

/A rajz Sevecsek Béla munkája./

Nehéz volt a bot, a lába is, minden lépéssel nehezebb.
Pedig menni kell, nincs idő késlekedni!
Már régen nem számolta a napokat, heteket, mióta van egyedül.
Utolsó kísérőjét három határral arrébb tépte szét egy bestia, akit azért küldtek rá, mert nem akart a király mágusa lenni.
Egy olyan királyé, aki csak a fegyverek szaván ért, ezrek vére tapad a kezéhez.
Akinek legnagyobb szórakozása rettegést kelteni, és gyereklányokat visz az ágyába.
Nem gondolta, amikor sok évvel ezelőtt útra kelt, ilyen hosszú lesz az út.
Minden varázserejét elvesztette, mint odafelé, akkor még volt remény, hisz Aron segíthet, visszaadhatja az erejét.
Most nincs senki, a vég felé halad.
De menni kell!
Elméje néha cserbenhagyta, olyankor összefüggéstelenül motyogott, látomásai voltak, de a lába tudta a dolgát.
Lépett!
Egyik láb a másik elé.
Ball, jobb!
Egyre lassult a ritmus.
Mázsás súlyúnak érezte tarisznyáját, amibe kevés szárított hús néhány félérett gyümölcs volt.
Nem rég rágcsált el egy kemény darabot.
Rossz volt, keserű, hisz azt a madarat nem arra teremtették, hogy megegyék, hanem, arra, hogy ö egyen, mást.
Nem emlékezett mikor botlott meg először, egy köbe vagy gyökérbe.
Aztán térdre esett.
Úgy érezte, nem bír felállni.
Akkor vette magához a botot, így már könnyebb volt a járás, de a bot, egyre nehezebb.
Aztán arcra bukott.
Tehetetlenségébe sírt.
Nagy nehezen négykézláb tornázta magát, meg rázta a kulacsát kevés víz még volt benne. Csak meg nedvesítette az ajkát, hisz nem tudhatta mikor talál ismét vizet.
Vége láthatatlan mezőre ért.
A bokáig érő száraz fű úgy hullámzott a szélbe, mint a tenger, sehol egy árnyat adó fa, vagy cserje.
Csak a fű!
Minden porcikája a maradást kívánta! Itt az árnyas fák közt megpihenni.
Az esze mást mondott: Menni kell!
Újra meg nedvesítette a száját, és elindult.
Nem akart a mezőnek vége lenni!
Minél tovább haladt, egyre távolibbak látta a horizontot.
Utolsó erejét ősze szedve vánszorgott tovább.
Tudta, ha nem történik csoda, itt éri utol a vég.
Menni kell!
Csak ez járt az eszébe, másra nem tudott gondolni.
Lassan vonszolta magát, tovább, és tovább.
Aztán elesett.
Próbál felállni!
Nem volt ereje, megmozdulni.
Hosszú ideig feküdt, arccal a földnek.
Nem akart így meghalni, látni akarta még a napfényt.
Nagy nehezen a hátára fordult, várta a halált.
Lelki szemei előtt felsejlett egy kisgyermek nevető arca. Mindig különösnek találta színjátszó szemét, ami néha kék volt, néha hihetetlenül világos- szürke.
Eszébe jutott a neve is: Kala.
Miatta indul erre az embert próbáló útra, és most, cserbenhagyja.
Nem!
Nem halhat meg, hisz tudja a gyógyírt!
Élni kell!
Nem adhatja fel a cél előtt!
Kinyitotta a szemét.
Egy apró pontot figyelt, azt hitte porszem, de az lassan növekedett.
Elmosolyodott, ami inkább fintor volt.
Itt a megváltás, – gondolta. – ő már tudja, nem fog célba érni.
Újra lehunyta a szemét, mikor ismét felnézett, már ki lehetett venni a madár formáját.
Furcsamód nem esett kétségbe.
Már meg békélt a gondolattal, kudarcot vallott, hiába bíztak benne mindenkinél jobban.
Először a szemem fogja kivájni,- merengett, remélte nem tart soká haláltusája.
Megint a gyermekre gondolt.
Megpróbálta elképzelni felnőttként. Valami groteszk alak rajzolódott ki elméjébe, hisz a gyermekarc, egy felnőttön, így mutat.
Miért nem tudja felnőttnek látni?
Mágus!
Jövendő mondó is!
Lelkébe nyilallt a félelem,- elkésett!
Az a gyermek meghalt!
Megint erőt vett rajta a kétségbe esés.
Ha meghalt minek tovább szenvedni.
És ha nem?
Lehet, ahogy erejét vesztette, úgy tűnt el látnoki képessége.
Csak egyféleképpen tudhatja meg!
– Haza kell érnem!
– Várnak!
– Rajtam kívül, nincs, aki segíthet!
Óvatosan mozdult. Örömmel nyugtázta jót tett a pihenés, lassan a melléhez emelte mindkét kezét, szemét becsukta, ügyelve, el ne riassza, a madarat.
Nem mozdult!
Egyre hangosabban hallatszót a szárnycsapás, hallotta, ahogy földet ér.
Tudta most figyelni fog, mozdul e az áldozata.
Hosszú percek teltek el.
Örökkévalóságnak tűnt.
De érdemes volt várni.
Kicsit megijedt, mikor az a mellére ugrott.
Összpontosított!
Magába fohászkodott minden istenekhez, segítsék terve véghezvitelét.
Mint a kígyó, oly sebesen ölelte át a madarat, ami pulyka nagyságú fekete tollú szörnyeteg volt. Kopasz nyakkal, fejjel, éles kampós csőre, mint a penge.
Más a nyakát kapta volna el, de ő nem érzett annyi erőt magába, hogy meg tudja tartani.
Szorosan ölelte, megpróbálta kiszorítani a lelket az állatból.
Sokáig tartott a küzdelem!
Sebet is kapott, szabadulása reményében mellébe vájta a csőrét. Néha már- már elengedte, hisz ereje fogytán volt.
Nehezen felült, elvágta a madár torkát.
Undorítóan rossz volt a vére, de kell az erő, úgy itta mintha valami fejedelmi ital lenne.
Lassan érzett annyi erőt, hogy felálljon.
Jobb híján kaftánja övére kötötte a dögöt, nem tudva mikor jut újra élelemhez.
Felemelni nem bírta, így maga után húzta.
Este lett, aztán reggel, és még mindig a mezőn járt.
Néha azt hitte körbe- körbe jár, bár látta a távoli dombok lassú közeledését.
Lelki szemei előtt már látta a palotát, addig még hosszú az út!
Alig várta végre elérje az erdőt, megpihenhessen az árnyékba.
Kerülte a lakott területeket, már tudta semmi sem állandó.
Sok helyen, ahol régen béke volt, most súlyos harcok dúltak. Járt népeknél, kik barátként fogadták, később vérét vették volna.
Nem akart kockáztatni, nem tudhatta mi változott a hosszú távolléte alatt.
Muszáj pihennie, nincs ereje tovább menni!
Megint evett, a madár húsából, amiről egy pihenő alatt vágott darabokat, sokáig nem bírta volna magával cipelni az egész dögöt.
Szemét lecsukva neki dőlt egy farönknek. Megpróbálta újra elképzelni a gyermeket felnőttként.
Minél közelebb ért a célhoz, annál nagyobb volt a félelme.
Elkésett, vagy a cél előtt hagyja el az ereje!
Megnedvesítette a száját, nagy levegőt vett, sokáig bent tartotta, ettől remélte lesz ereje, az utolsó távolságot megtenni.
Egész teste fájt a fáradtságtól.
Megpróbált nem gondolni rá, inkább gyönyörködött az erdő szépségébe, amit sok éve sűrűn bejárt.
Magas, karcsú fák úgy álltak egymás mellett, mint a sorakozó katonák, lombjuk haragos zöld szív alakú. Néhány alacsonyabb, apró tűlevelekkel, törzsükre kúszó növények futottak, édes gyümölcsöt érlelve. Az avarból vékony szálakon kinőtt, kék virágok próbálták szirmaikat a fák koronáin átvilágító nap felé fordítani.
Elképzelte, ahogy kiér a fák közül, milyen látvány fogadja.
Megállt még egyszer, erőt gyűjtött!
Letépett pár piros bogyót, a fák közt már látszott a napfény!
Óvatosan lépett az utolsó fasorba, ügyelve, kutató szemek elöl, rejtve maradjon.
Az a látvány fogadta, amire várt.
Hatalmas palotát látott maga előtt, ezer kecses toronnyal, az erkélyek korlátjai olyanok, mintha csipkéből készültek volna.
Vakító fehéren magasodott a domb tetején, mintegy vigyázva a völgyben meghúzódó kisebb- nagyobb házakat. Kecses tornyain, az ezüstcsúcs díszeken megcsillant a fény.
A házak között a keskeny utcák labirintusai, egy kis patak habjain játszott a napfény. Emlékezett kristálytiszta vizére, minek a forrására épült a palota. Mire az eléri a közeli erdőt, már kis folyó lesz.
Óvatosan indult, figyelve minden mozgásra.
Meg bámulták szürke szakadt ruháját, ráncos arcát, megritkult haját. Sok-sok év tapasztalata, öröme, bánata görbítette öreg vállait, ráncok övezte szemébe, végtelen bölcsesség. Reszkető keze, lába, nem csak a koráról árulkodott, nehéz hosszú út áll mögötte.