Az utcákon a színes ruhákba öltözött gyerekek önfeledten játszottak, a felnőttek se bántak fukarul a színekkel.
A palota ablakainak színes üvege, szivárványszínbe verik vissza, a rájuk vetülő napfényt, sötétedés után pedig, ezerszínűre festik a kiszűrődő gyertyafényt.
Még az ő tanácsára cserélték a sima ólomüveget színesre, senkinek ne tűnjön fel a benti fény.
Félköríves márvány lépcső vezetett a kétszárnyú ajtóhoz, ami a korlátokhoz hasonlóan mintha csipke lenne.
Minden lépcsőfokon meg állt, ereje fogytán.
Fehér páncélba öltözött katonák őrizték a bejáratot. Senkit nem akadályoztak a bejutásba, hisz itt békés emberek élnek, akik kerülik a viszályt. Háború is tán, száz emberöltő óta, nem dúlta fel az ország nyugalmát.
A hatalmas palota, a díszes ruhába öltözött szolgák, a pompa ellenére, csak ritkán hangzik nevetés.
Szomorú a király, a lánya is, és velük gyászol az ország.
Királynőjüket siratják.
Hatalmas pompásan berendezett terembe ért. Díszesen faragott bútorok, művészien megmunkált kandeláberek. A terem végén, oroszlán lábakon álló hatalmas szék, karfái is karmokat formáznak, vörös bársony kárpittal. A boltíves ablakokra, nehéz selyemfüggöny került.
Közép magas karcsú férfi, sárga, ezüst szállal sűrűn hímzett térdig érő kabátot, fekete nadrágot, ezüst csatos boka csizmát viselt. Arcán látszott az elmúlt évek fájdalma, sötét hajába néhány ősz tincs. Régi könyvet lapozott, ő volt a király.
A magas betegesen sovány idős férfi, haja megritkult, bajusza szakálla is gyéren borítja az arcát, földig érő szürke kaftán ujja alól a kézfejei, mint haldokló madarak bukkannak elő.
Régóta várt hírnök ő!
– Nem tudok elég hálás lenni felségednek, amiért fogad!- a vendég hangja mintha mély kútból jönne szinte nyögésszerű suttogás- Hosszú utat tettem meg, míg megtaláltam Aron birodalmát.
– Kérlek, ne szabadkozz- kellemes hangon szolt a király, egy kis asztalra téve könyvét. – Már nagyon régen várjuk jöttedet. Silok – mutat, egy szolgára- megmutatja szállásod, pihenj kicsit frissítsd fel magad. Ha eddig tudtunk várni, már néhány óra nem számit!
– Köszönöm!- Suttogta a vendég- De nincs időm pihenni! Érzem nincs sok hátra, ha kérhetek egy pohár bort, és leülhetnék, nagyon hálás lennék.
– Minden a kívánságod szerint lesz-, intett, hozzák a bort, majd egy kényelmes karosszékhez vezette.
A lány, aki a hírre jött, vendég van a háznál, illedelmesen meg állt, várta szólítsák.
Kékesen csillogó fekete haját tarkón copfba fonta, a homlokába hulló tincseket vékony arany lánccal szorította le, amin a könnycseppforma gyémánt, versenyt ragyogott a lány hihetetlenül kék szemével.
Halványzöld, vékony kelméből készített ruha földig omlott, derekát átfogó öv, kiemelte légies alakját. Hátára vörös köpenyt terített, enélkül még senki se látta.
– Ő Kala?- mutatott az öreg a lányra.
– Jer, lányom, had mutassalak be! – Ö közelebb lépett, furcsamód, mintha lebegne.
Az öreg elvette a bort, bele kóstolt, majd a térdére támasztotta a poharat.
– Semmit sem változtál. – Kala kérdőn nézett rá, mire az aggastyán elmosolyodott- nem emlékszel rám? Hogy is emlékezhetnél, – legyintett – hisz akkor még járni se tudtál!
– Ki vagy?- A lány hangja lágy volt, mint egy könnyű fuvallat. Az öreg ivott még egy kortyot, szemeivel feddőn nézet a királyra- Nem beszéltél rólam? Akkor miért engem küldtél!
– Bocsáss meg Mester! Szerettem volna, ha nem kell úgy élnie, hogy attól retteg, mikor száműzöm.
– El akarsz küldeni Apám?
– Akkor beszélj most!- Nem kérés, inkább parancs volt az öregtől. – Nem!- intett- Nincs idő beszélni – becsukta a szemét, már- már azt hitték meghalt, mikor mély lélegzetet vett- Húz a mélység! El kell- Elakadt a szava, szeme fénytelen lett – El kell mennie ….- Mély sóhajjal ki lehelte a lelkét.
– Ne! Mester kérlek, ne halj meg! El kell mondanod az üzenetet!- A király tehetetlenségébe zokogásba tört ki- Nem teheted!- Megrázta az idős ember vállát, de annak csak a feje bicsaklott előre.
– Száműzni akarsz?- Szomorú volt a lány hangja. A férfi felállt alig volt magasabb a lányánál. Kihúzta volna magát, de a kétségbeesés túl nehéz teher volt.
Öt éve temette el a feleségét, azóta félelembe teltek a napjai. Félt a hírnök érkezésétől, hisz tudta az a lánya elvesztését jelenti. Most, mikor a Mester megérkezett, remélte azért ö tért vissza, mert hozta a megváltást.
De nem!
Még nagyobb kétségbe esésbe kergette.
– Apám?
– Tudod, hogy te vagy a mindenem, – meg szorította a lány vállát – anyád halála óta, nincs senki, aki elébed léphetne. – Szándékoson nem Édesanyát mondott. Végig simított a haján, gyönyörködött Kala szépségében- Az a nap, amikor elmész, az lesz nekem az utolsó. – Homlokon csókolta- Kérlek, most menj! Hamarosan mindent elmondok, csak erőt kell gyűjtenem. – Egy kissé kövérkés lány állt a háttérbe, most neki intett, – Kísérd el az úrnődet sétálni- a lány csak bólintott, lévén hogy néma. Elég sokára találtak megfelelő lányt, aki hall, de nem tud beszélni. Árvaházból hozták ki, ahol nem bántak vele jól. Itt királyi módon élt, akkor is, ha csak egy cseléd volt. Az életét is oda adta volna az úrnőjéért.
A lány, hosszan nézett a halott férfira. Tudta helytelen, mégis gyűlöletet érzet iránta.
Gyűlöletet, mert végérvényesen megváltoztatta az életét. Bármi történik is, már semmi sem lesz a régi.
