Érezte, egy nap, el kell majd mennie.
Ő is, mint a király remélte minél később.
A rejtekajtón hagyták el a palotát. A keskeny alagutat arra építetek, láthasson napfényt is, és levehesse a köpenyt.
Néhány perc alatt kiértek a szabadba.
Árnyas fák takarták, a kíváncsi szemek elöl, a bejáratot.
Egy kis ösvényen indultak el, innen már hallatszott a víz csobogása.
A némalány előre szaladt, gondosan kémlelt minden bokrot, nem bujt e meg valahol leskelődő.
Bár tudta, az úrnője biztonságosabban megalapítja, egyedül vannak e.
Ő kiért a tisztásra, felemelte a fejét nagy levegőt vet, mintha szimatolna, bent tartotta, ízlelgette, majd oldalra hajtva hallgatózott. Megrezzent kicsit, aztán halvány mosollyal nyugtázta, csak egy kis rágcsáló neszezését halja.
Egy mozdulattal kibontotta a haját, a játszi szél bele kapott, mint egy zászlót lobogtatta, kéken csillogott a napfénybe.
Behunyta a szemét!
Érezte az erdőt, annak minden lakójával, egy perc, és eggyé válik velük.
A vörös palást a földre hullt. A néma lány most is, mint mindig, áhítattal nézte úrnőjét.
Kala szerette, ezeket a ritka pillanatokat, ilyenkor végtelenül szabadnak érezte magát.
Eljutott hozzá az erdő minden illata, hangja, lába alig érintette az avart. Halk hangon énekelt.
Nem tudta honnan van az ének, mert a sorait nem értette, de biztos fontos az életébe.
Máskor, kecses mozdulatokkal táncolt, karjait kitárva élvezte a szabadságot.
Most nem tudott önfeledten örülni, hisz minden megváltozik hamarosan.
Leült a vízmellé, búsan nézte a habokat.
Pici gyermekkora óta tudja, más világból való.
Hogy honnan sejtelme sem volt. Szülei mindig eloszlatták ezeket a gondolatokat, hisz gyermeket különbül szeretni már nem lehet, ahogyan őt szerették.
Valamikor régen, hallott egy mesterről, kérdezett is felőle, az apjától azt a választ kapta- Tőle tanultam mindent- így feledésbe is merült.
De most, itt van!
Legalábbis a porhüvelye.
Haza jött meghalni, anélkül, hogy elmondta volna mit végzett!
Kala szeméből egy könnycsepp futott az arcára. Gondolataiba megjelent egy törékeny szőke asszony, akit anyámnak szólított.
Talán mindig is érezte nem az, a végtelen szeretete nem engedett kétkedést.
Ha most itt lenne, nem hinne az érzékeinek, minden szavát inná, mint a mannát, még akkor is, ha tudná, hazugság. Mellette nem félne a jövőtől, ő megvédené a világgal szemben is!
De nincs itt!
Cserbenhagyta, mint az apja teszi.
Elüldözik!
Hova menjen?
Kihez?
Elzárva élt mindenkitől, nagyon ritka alkalom volt, mikor apját elkísérhette, olykor még jobban érezte rabságát, hisz nem mozdulhatót egyedül semerre.
Igen!
A szülei mind végig hazudtak.
Talán a szeretet is hazugság volt!
Miért? Mi végről?
A néma lány mellé térdelt. Beszélni nem tudott, de kezének minden mozdulata ékesen szolt.
Most azt mondta –Fáj, hogy szomorúnak látlak- Kala megérintette az arcát- nekem is fáj a szomorúság. – Táncolj! – jelezte Néma. Ő megrázta a fejét.
Nem tud most táncolni.
Nem szabad!
Testének minden porcikája veszélyt érzett.
Minden megcsillanó falevélben, kíváncsi szemeket vélt felfedezni! A patak csobbanását, osonó lábak hangjának hitte!
Amire eddig nem gondolt, most fájdalmasan nyilallt belé: megleshetik, kijátszhatják érzékeit!
Tágra nyílt a szeme a gondolattól: méreg végzett az öreggel!
Félelem járta át a testét, ijesztő volt, hisz eddig sosem érzett hasonlót.
Gyorsan magára vette a köpenyt, a palotában biztonságba lesz!
Futott a rejtekajtóhoz, végig a keskeny folyóson.
Futása egyre lassult!
Ismeretlen érzések kavarogtak a lelkébe, és ismeretlen illatokat is érzett.
Meg torpant!
Nem tudta mit tegyen.
Vissza az erdőbe, ahol félelem van, vagy be a palotába, ahonnan az ismeretlen szagot érzi?
Vagy meneküljön?
Itt már úgysincs maradása!
Hová menjen?
Újra és újra feltette magának a kérdést.
Kevésbé voltak ijesztők a szagok, így meggyorsította lépteit. Néma,- akinek biztosan volt rendes neve is, az árvaházba már nem emlékeztek rá. Kala, hiába akart szebbnél szebb neveket ráaggatni, nem értet rá, így, maradt a Néma,- lihegve követte úrnőjét.
Sokáig hallgatózott mielőtt belépett, apját kereste, tőle várt védelmet, bár nem volt benne biztos, ö akarja e.
Egyre erősebben érezte az idegen szagot!
Behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, mielőtt belépett a térkép szobába.
Meg rettent!
Olyat látott, amit életébe soha.
Harcost!
Ők kerülték azt a helyeket ahol nem volt viszály.
Hatalmas férfit, mintha gránitból öntötték volna, a király is csak a válláig ért. Dagadó izmait fedetlenül hagyta, nyersbőr ágyékkötőt, mellényt viselt. Egyenként meg lehetett számolni minden izom köteget a karján, a combján, bokáig érő bőr csizmáján látszott, nem gyalog jár.
Elnagyolt vonásait mintha szobrász faragta volna, barna haja a vállát verte, keskeny résű szeme élénken csillogott.
Hátára szíjazva hatalmas pallos, övéről két hosszú tör riogatott.
– Ez itt Pongus. A mester hívta. Segít nekünk.
– Üdvözöllek Kala úrnő – furcsán hangzott a hatalmas testből egy átlagos férfi hangja, meg lepő volt az udvariassága. – Szépséged messze földről híres.
– Mi járatban Pongus- felső ajkát kissé felhúzva beszélt, mintha vicsorogna.
– Ö barát lányom- Csitította a király.
– Nem!- válaszolta ö,
– Nem vagyok barát igaz! Harcos vagyok, a Mester hívására jöttem. Sajnálom, hogy nem értem ide időbe.
– Tudod az üzenetet?
– Csak azt tudom, hosszú útra indulsz, meg kell, hogy védjelek.
– Hová megyek?
– Azt nem tudom! Annyit üzentek: Bárhová mész kövesselek. – Aztán a királyhoz fordult- Felség! Gondoskodnom kell a hátasomról, magamnak is jólesne némi pihenés.
– A palota a rendelkezésedre áll! Érezd otthon magad.
– Jobb szeretnék a fogadóba megszállni. – Mivel rábólintottak, kissé meghajtotta magát, távozás előtt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: