A párommal szoktunk olyan napokat beiktatni, amikor filmnézéssel töltjük az időt. Azokat a filmeket ahol már a képernyőn is kibugyog a vér, vagy az öreg baka mondása szerint megy az esemény. „Töltöttünk, lőttünk, töltöttünk, lőttünk! A végén már nem is töltöttünk, csak lőttünk!’, vagy, ahol a főhős, ha meglövik, kinyomja a golyót, mint egy pattanást, és megy vissza öldökölni, nem szeretjük. Inkább régi filmeket nézünk. Kabos Gyula, Csortos Gyula, vagy Jávor Pál utánozhatatlan. Ahogy Sóos Imre karakterei is!
De nem erről akartam írni!
A régi filmek nézése közben, ha látok egy idős paraszt embert, apai nagypapám jut eszembe mindig. A kónya kalap, a nagy bajusz, a hosszú szárú pipa, olyankor mintha őt látnám.
Sajnos tíz évesen elveszítettem.
Disznóvágás, szüret, vagy kukorica töréskor általában összegyűlt a család nagy része. A papát, baleset érte, rágurult a hordó, vas volt a combjában, emiatt nem dolgozhatott. Neki volt a feladata, lekötni az aprónépet! A nagyok mindig elmentek bandázni, meg nekik már segíteniük kellett a felnőtteknek, de minket, kicsiket a papa maga köré gyűjtött.
Kiült a tornácra kitett lócára, akkurátusan meggyújtotta a pipát. Szertartásosan pöfékelt párat aztán a szája szögletébe akasztotta, úgy beszélt. Nagyon szerettem a finom illatú pipafüstöt.
Mi köré, kis székekre, vagy egyszerűen, leültünk a földre, és mesélt!
Az ő meséi nem úgy kezdődtek,- Egyszer volt, hol nem volt!- hanem – Amikó gyerök vo’ttam!
Mi tátott szájjal hallgattuk, milyen volt a századfordulón gyereknek lenni!
Volt amikor valamelyikünkre rá mutatott : -A té apád – vagy – A té anyád – És a szüleinkről mesélt anekdotákat! A legvásottabb gyerekek is nagy csöndbe hallgatták.
A mamától féltem. Nem bántott ő egyikünket sem, csak szigorú volt. Viszont, azóta sem ettem szőlő befőttet, és olyan finom, lekvárral meg kent, kenyérlángost, mint nála.
A Hazahúzóban, a szülők, az ő hangjukon szólalnak meg.
Másik nagypapám, nem volt szerencsés a házasságban, két asszonyt temetett el, a harmadik, őt temette. Mindig kisgyerekekkel maradt magára, kellett az asszony a házhoz. Anyukám édesanyját nem ismerhettem. Náluk több időt töltöttem, talán azért, mert volt egy nagynéném, aki velem egyidős. Vagy csak könnyebb legyen anyukámnak, mikor a testvérem derékig gipszben adtak haza a kórházból Ő juhász volt. Gépészként került ide, de amikor már modern traktorok váltották fel a lánctalpasokat, nem volt szükség a munkájára, és akkor már idős is volt.
Minden reggel, mentünk a mamával, fejéskor, az istállóba. Volt mindenkinek egy kis bádog bögréje, kis rongyocskával, abba szűrte a sajtárból, a mama a friss, meleg, habos tejet, és mi ittuk, mint a vizet! Segítettünk az állatok körül. Olyan jó volt simogatni a kis boci puha szőrét, olyan jó tejszagú volt. Ölbe venni a kisbárányt, vagy szaladgálni a kis kecskékkel, akik apró kis bohócok voltak. Aztán mentünk a határba, bejártuk a tanyavilágot! Sokszor gyalogoltunk be a faluba, ami négy kilométer, hogy a papának vigyünk Munkást! Őrömmel mentünk, mert a csárdában kaptunk bambit! Ketten egy üveggel, testvériesen megosztoztunk, a nagynénémmel rajta!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: