Az aranyszőrű mackó

– Aggyisten! – ugrott le a kocsi bakjáról az öregember.
– Jó napot Pétör bácsi.- köszönt a fiatalabb, férfiasan megszorították egymás kezét.
– Csak azé gyüttem, hogy akkó köllenek é a kismalacok, mer, ha nem, akkó e’viszöm űket gyüvő hétön az izsáki vásárba.
– Köni köne, csak hogyé aggya?
– Négyszázé párját.
– E hoznék ötszázé hármat.- Az öreg, hüvelyk és mutató ujja közé csípve, megemelte a kalapját, a fejét vakarta. Visszaigazította a fejfedőt, épp szemével hunyorított, a másikat a háborúba hagyta.
– Lögyön. – Mondta, kézfogással pecsételték meg az üzletet. – mikó gyün érte?
– Estefele, ha magának is jó.– Az öreg rábólintott, fiatalosan lépett fel a kocsira.

A fiatalabb férfi a morzsolóval dolgozott éppen, ötéves lánya serényen szedegette egy kosárba a csutkákat. Halva a felnőttek beszédét, még gyorsabban járt a kis keze. Ahogy végzett, már szaladt is, ahogy apró lábai engedték a ház felé, mielőbb elmondhassa nővérének a jó hírt.
– Juliska! Juliska!
– Haggyá má!
– Juliska!
– Haggyá! –szólt rá a nagyobb lány, aki a konyhaasztalnál ült, előtte kinyitott könyv, füzet. — nem möhetök még! Mög kö írni a leckét! – de a kicsi nem tágított.
– Juliska! Vásár lössz Izsákon!
– Té aztat hunnan tudod?- tette le a ceruzát Juliska.
– Pétör bácsi monta apukának! A Pétör bácsi! – még bólogatott is hozzá a nyomaték kedvéért,- Tudod a fé’szömű Pétör bácsi!
– Oszt, mikó lösz a vásár? – mielőtt válaszolhatott volna kintről az apjuk kiabált
– Pannika! Haggyad a növérödet tanúni!- A kislány az ajtóból fordult vissza, – gyüvő hétön- aztán már szaladt is.

A lányok anyja napszámból jött haza, letámasztotta a kerékpárját, fáradt kezével végig simított Pannika fején, aki alig tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, mennek e a vásárba.
– Itt vótt az öreg Pétör bácsi, – mondta a férfi, miközben a tragacsra kötözte fel a ládát, – vöttem tülle három malacot. Maj gyüvök.- A kapuból még visszaszólt -, Van öreglebbencs, ögyetök.

Sietett, hogy még sötétedés előtt haza érjen. Péter bácsi tanyája az erdő alatt volt, legalább három kilométerre. Itt – ott puha homok volt a kocsiúton, a taliga kereke mélyen belesüppedt.

Az öreg elé jött. A disznóólba, talán harminc szép választási malac szaladgált. Egészségesek voltak mind, látszott a farkuk állásából. Ami beteg annak a farka lóg, nincs a hátára kunkorodva, mint ezeknek. Alig tudott választani. Évek óta az öregtől viszik a malacot még sosem volt baj velük.
– Aztat a pántlikást!- mutatott a sarokba egy fekete kismalacra, aminek a hátán tenyérnyi fehér csík futott a hasa alá.
– Ez kandzsi!
– Nem baj, majd a sógor kivágja!- választott még egy pántlikást, meg egy fehéret. Az öreg markába számolta a pénzt, aki megnyalta hüvelyk ujját, majd gondosan átszámolta a bankjegyeket.

Hazafelé lassabban haladt, be is sötétedett mire haza ért. A kislányok már ágyban voltak, de nem aludtak.
– Juliska.- súgta a kicsi-. Té szerinted, e’visznek minket a vásárba? – Juliska nem válaszolt, pedig szerette volna ő is tudni. Pannika szája legörbült, de erőt vett magán, nem sírt. A hátát nővére hátához nyomta, elképzelte azt a sok szépet, ami egy vásárba lenni szokott.
A cérnára felfűzött mézeskalács korongokból készült láncot, amit legutóbb kaptak. Milyen sokáig érezni lehetett a házban az illatát. Mindig csak egy-egy korongot vettek le róla minél tovább tartson. Aztán már csak az illata maradt, később annak is csak az emléke. Álmában ott volt a vásári forgatagban. Sok – sok ajándékot kapott, hatalmas mézeskalács szívet, tükör volt a közepén. Alig bírta el.

Másnap délután már nem bírta tovább, miután kiszórta a kukoricát a tyúkoknak, oda állt az apja elé, aki egy kaszát kalapált.
– Apuka! Mögyünk a vásárba mink is?
– Nincsen minékünk arra pézünk.- Pannika nem szólt semmit, elszaladt a ház mögé. Leguggolt, neki dőlt a házfalának Az egyik macska mintha érezte volna, hogy kisgazdája szomorú, oda dörgölődzött hozzá. A kislány magához ölelte, folytak a könnyei – , Nincsen pézünk – panaszolta-, nékünk sosincsen pézünk!

Aznap este a szülők sokáig beszélgettek. A férfit nem hagyta nyugodni Pannika csalódott tekintet. Osztottak szoroztak, és arra jutottak, karácsonyra sem kaptak a lányok semmit, nagy élmény lenne a vásár. Meg, ha szombaton elkéri az asszony a heti napszámot, abból vehetnének vásárfiát.

Vasárnap érte a lányokat a meglepetés. Korán keltették őket, az ünneplő ruhájuk volt előkészítve. Kicsit nyűgössel voltak, nem akaródzott kibújni a meleg takaró alól. Ahogy meghallották a vásár szót, egyből felugrottak. Szökdécseltek, kiabáltak örömükbe,
– Mögyünk a vásárba! Mögyünk a vásárba!- énekelték.
A férfi testvére lovas kocsival jött értük, mint mondta, hazafelé már nem várja meg őket, mert csak addig marad, amíg talál egy szép üszőt.

Már az is nagy öröm volt a gyerekeknek, ha nagy néha a faluba jutottak. De a vásár az más. Arról hetekig lehet beszélgetni. Ott aztán millió csoda van. Legalábbis egy öt, meg egy nyolc éves kislánynak És persze, mindenki kapott ajándékot. Apa egy szép csontnyelű bicskát, anya egy piros babos kendőt választott. A mézeskalácsosnál megkapták a mézes füzért, amit rögtön a nyakukba is akasztottak. Büszkén viselték még hazafelé az autóbuszon is. Szinte minden bódénál megálltak. Volt ott minden. Sok-sok édesség, szép ruhák, játékok. A felnőttek sem maradtak látnivaló nélkül. Rengeteg szépen csillogó szerszám volt az egyik standon. Apuka ott is ragadt. Anyuka egy asztalnál állt meg ahol gyönyörű színes anyagok voltak végszámra. Aztán a gyerekek álma a játékok. Fából készült kis talicska, kis autó. Volt babakocsi, az is fából. A következő sátorban babák voltak egyik oldalt a másikon különféle plüss játékok.

Juliska egy szép hajas babát nézegetett, amit ha hanyatt döntöttek becsukta a szemét. A maga nyolc évével tudta az nagyon drága lehet. Anya egy nagyon szép babát mutatott neki, ha szeretné, megkapja. Igaz nem volt hajas, de alvós igen.
– Enyimé? – ölelte magához.
A babákkal szemben macik ültek. Volt köztük fekete, a barna minden árnyalata, még fehér is. Pannika a sor közepén ülőre szegezte a tekintetét. Ahogy a napfényben megcsillant a szőre, olyan volt mintha aranyból lenne. A kislány a fekete gombszemekbe értelmet látott, kérést-, engem vegyél meg.
Az árus, felé nyújtotta, ő meg legszívesebben kikapta volna a kezéből, hogy elfusson akár világgá is, nehogy elvegyék tőle.
– A kisjányoknak baba való Pannikám. – hajolt le hozzá az apja.
Hatalmas könnycsepp egyensúlyozott a kislány szempilláján, ahogy a férfire nézett, az megcsóválta ugyan a fejét, de nem volt szíve nemet mondani. A kezébe adta az aranybarna színű mackót. A könnycsepp végigfutott a kislány arcán, az állánál egy pillanatra megáll, és leesett éppen a maci gombszemére, ami felcsillant, mintha megköszönné, hogy haza viszi.
Akkor, abban a pillanatban nem volt boldogabb gyermek a világon, mint Pannika.

Sok évvel később, egy borongós téli estén, egy fiatalasszony pakolászott a fiai szobájába. Kezébe akadt egy plüss maci. Egyik szeme hiányzott a füle is lógott, aranybarna szőre itt-ott megkopott. Elmosolyodott. Maga előtt látta ötéves énjét, aki úgy öleli a mackót, bele is halt volna ha elveszik tőle.