A boszorkány

Szokásához híven alkonyatkor indult a forráshoz, ilyenkor már az emberek nem merészkednek az erdőbe.
Egy faágakból összetákolt kalyibából lépett ki, gacsos kezébe csorba korsót tartott. A testét fedő piszkosszürke rongyokba beleakadtak a tüskés bokrok ágai, mintha marasztalni akarnák. Már nem szitkozódott, megszokta az évszázadok alatt. Fel sem szisszent, ha tüske fúródott a lábába, ezt is megszokta már. Mélyen ülő sötét szemei elvesztek a ráncok között, hatalmasra nőtt orrán számtalan bibircsók éktelenkedett, fogatlan szája mélyen besüppedt, előre ugró állán néhány hosszú szőrszál lengedezett. Nem csak a rongyok voltak szürkék, ő maga is. Erősen meggörbült háta ellenére fürgén mozgott. Mielőtt kilépett a fák közül, gondosan körbe kémlelt, hallgatózott. Aztán gyors létekkel sietett a forráshoz.

Egy tiszta vizű tó közepén állt a szikla, aminek a tetejéről vékony sugárba zuhant lágy csilingeléssel a víz. Most ide sietett, nem törődve azzal, a ruhája átnedvesedik, tépte, szaggatta magáról, míg nem pörére vetkőzött. Egy pillanatra megállt a lezúduló éltető zuhatag előtt, becsukta a szemét, arcát az ég felé emelte, egy hangos sóhajt hallatott, ahogy a testét végigsimította a hűvös víz. Érezte, ahogy tagjai megtelnek élettel, ráncos bőre kisimul, a háta kiegyenesedik. Kezeit magasra emelte, mosolygott, nyelvét végig futtatta a fogain.

Nem fiatal lánnyá alakult, a tiszta víztükör egy gyönyörű érett asszonyt mutatott, akinek hosszú sötét haja nedvesen tapad a testére, eltakarva formás alakját. Bele merült a habokba, élvezte a könnyű mozgást.

Mielőtt a hold feljött magára aggatta a szürke rongyokat, amik a testére tapadtak, szabadon hagyva formás lábait. Tele merítette a korsót és elindult vissza a kalyiba felé.

Ahogy távolodott a tótól, úgy nehezült el a lába, mire haza ért, a háta is görbe lett. Nem kellett tükör, a nélkül is tudta, a ráncait is visszakapta.

Régen, nagyon régen, sokáig zokogott, ma már nem tudta ez sem meglepni. Mégis, minden nap ment, minden nap reménykedett a csodába.

Már az emlékei is messze elkerülték, vagy csak meg tanulta távol tartani őket. Az emberek is kerülték, ő sem kereste a társaságukat.
Ha meg kérdezték volna hány éves, nem tudna rá válaszolni, mert nem emlékezett rá. Már nagyon régen nem számolta az éveket, hisz minden nap, minden hónap, minden év, ugyan olyan.

Egy füves asszony lányaként született, az apja elment a tengerre és soha nem tért vissza. Egyszerű kis házban laktak a falu szélén, sokszor alig akadt egy falás kenyér. Tíz évesen már ő maga is el tudott készíteni egyszerű főzeteket.  Messze földről jöttek, különböző testi, lelki bajokra gyógyírért.

Jöttek másért is! Rontást, szerelmi bájitalt kérni.
– Én csak gyógyítok! Csak gyógyítok!- Mindig ez volt a válasz arra, miért nem készít az anyja gonosz dolgokat. Ő, nem értette, miért utasítja vissza a magas jutalmakat, hisz gazdagok lehetnének. Hangosan nem merte ki mondani, bár nem volt benne biztos, az asszony nem látja e, a gondolatait.

Ahogy illik, férjhez ment, egy tehetősebb kovácsot választott. Szép szál ember volt. Mellette végre viselhetett szép ruhákat, ékszereket.
Nem értette, hogyan maradhatott más állapotban, amikor folyamatosan itta azt a főzetett, amit a szegény asszonyoknak adtak, ne szülessen még több éhes száj oda, ahol a meglévőknek sem tudnak enni adni. Amikor megszületett a kislány, sokáig rejtegette, még az anyjának sem akarta megmutatni.

Gyűlölte a gyereket az első perctől. Ő, aki a környék legszebb asszonya, az ura is szép ember, hogy tudott életet adni egy szörnyszülöttnek? Szegény gyerek anyai ölelés nélkül nőtt fel, pedig csak kicsit csúnyácska volt, már születésénél látszott, nem lesz soha olyan mint a társai. Az arcán viselte a betegsége jeleit.

Egyszer készített egyik barátnőjének szerelmi bájitalt, akkor keményen megszidta az anyja. Többet nem mert a tiltott szerekkel játszani, de ettől a naptól kezdve várta az asszony halálát. Amikor meghalt, őszintén megsiratta, hisz szerette. Talán ő volt az egyetlen ember akit életében szeretett, mégis egyfajta megkönnyebbülést érzett. Már nem volt akadálya annak, hogy nagy jutalmakért árulja az ártó főzeteket.

Először a kislány halt meg hirtelen, pedig semmi jele nem volt betegségnek.
– Szegény kislányom! Egyetlen gyermekem!- zokogta a temetésen. Ahogy nőtt a gazdagsága, úgy kezdte zavarni a férfi is, csak nem merte ilyen gyorsan eltenni az útból őt is, félt valaki gyanút fog.

Minden évben rendeztek egy nagy mulatságot a faluban. Mindig ő volt az, akit a legszebbnek választottak. Most csak a gyásza miatt nem merték a fejére tenni a virágokból kötött koszorút. Helyette, egy szőke asszonyt választottak, akit még nem látott azelőtt.
Érezte valaki figyeli. A szőke asszony volt az, aki oda is jött hozzá.
– Bocsáss meg, ha megbántottalak a tekintetemmel. Annyira szép vagy. – Ahogy nézte az asszonyt arra gondolt sosem lesz olyan szép, mint a szőke, akinek a tekintetéből áradt a jóság, a szeretet, a szerénység. Egyszerű halványkék kartonruhát viselt, ami szabadon hagyta a vállait, vékony derekára selyem szalagot kötött, apró lábait fekete cipőbe bujtatta, ami alig látszott ki a ruha alól.
Üde látvány volt az ő nehéz selyemből készült bordó ruhája mellett, aminek mellrészét, az ujját, gazdag ezüsthímzés díszítette.
– Engem Helénnek hívnak. – nyújtotta a kezét-, Téged hogy szólíthatlak?
– Kiara!- mondta kurtán, figyelmen kívül hagyta a felé nyújtott kezet, tekintete máshol járt.
– Átutazóban? – kérdezte gyorsan, próbálta heves szívdobogását csillapítani.
– Nem! Itt fogunk élni. Ralf, a férjem fogja vezetni a szertartásokat a templomba. – mutatott egy férfira, aki nem volt más, mint akin ott felejtette a tekintetét. – Remélem, barátok leszünk!- mondta mosolyogva a szőke asszony, majd hozzá tette, – Mennem kell, mert úgy látom, Ralf megint nem bír a gyerekekkel. – Ő akkor arra gondolt, – A halállal leszel te barátságban nem sokára.

Sokszor tartott szeretőt, hogy a férje észrevette e, vagy sem, nem tudta, szóvá sosem tette. Ismerte a csábítás minden trükkjét, be is vetette, csak most kudarcot vallott. Mintha az új pap nem is látná epekedő tekintetét, a csábos mosolyt, vagy a ruhából majdnem kibukó formás kebleit. Bezzeg az asszonykáját a tenyerén hordozta. Már látszódott is szerelmük újabb gyümölcse.

Gonosz mosoly volt az arcán mikor elhívták, segítsen a szülésnél. Nem csak megtanulta az anyjától a gyógyítás minden formáját, az emberek bíztak is benne. Igaz, ezért a bizalomért meg is dolgozott, nem fukarkodott a tudásával. Itt az alkalom, gondolta. Vannak nők, akik belehalnak a szülésbe.  Helén is belehalt.

Arra hivatkozva, hogy saját elvesztett gyermeke hiányát pótolja, sok időt töltött Ralf gyermekeivel. Szinte többet volt velük, mint otthon. Meg is szerették, de az apjuk továbbra sem látta meg benne a nőt.  Sokszor alig bírt erőt venni magán, amikor Helénről beszélt, rá ne kiáltson, hallgasson végre el, nézzen rá úgy, ahogy ő néz rá.

A sors is a segítségére volt. Kereste a módot, hogyan tudná eltenni az útból a férjét úgy, hogy senki ne fogjon gyanút.
Egyik este érte jöttek a kocsmából ahol sok időt töltött a férfi, jönne el, mert valami baj van. Már nem tudott volna segíteni akkor sem, ha akar. Minden akadály elhárult. Majdnem minden.

És persze jöttek hozzá is, mint az anyjához, különféle testi-lelki bajok gyógyszeréért. És jöttek bájitalért, rontásért, olyan főzetekért amik úgy végeznek az áldozattal, mintha természetes halállal halna meg.

Csak Ralfal nem bírt Hiába készített bájitalt, elfogadta ugyan a szerelmét, viszonozta is, de ott volt a gondolataiban Helén, sokat volt nála a temetőbe, és persze ott voltak a gyerekek is, akik egyre jobban zavarták. Titokzatos betegség ütötte fel a fejét a környéken. Főleg gyerekek betegedtek meg, több közülük meg is halt. Nem így tervezte, de ha csak az, az öt gyerek hal meg, akik neki útba voltak, senki nem mossa le róla a gyilkosság vádját. Soha nem volt lelkiismeret furdalása.

Telnek az évek, lassan megöregszenek.  Negyven éves, asszonyi szépségének teljében van, mégsem boldog. Tennie kell valamit.
Azt akarta a férfi csak az övé legyen testestül, lelkestül. De csak a testét birtokolta, a lékét nem bírta elszakítani Heléntől és a gyerekeitől.

Még az anyjától hallott egy titokzatos férfiról, akiről senki nem tudta hány éves, sokan mondták talán több száz is lehet. Ő birtokába van minden tudásnak. Az is eszébe jutott, úgy beszélik, elég, ha útra kel megkeresni a férfi elé fog jönni. Senki nem tudta hogyan érzi meg, hogy szükség van rá.

Elindult hát. Otthon azt mondta régen nem látott nagynénjét akarja látni. Furcsállta ugyan Ralf, aki akkor már a férje volt, mégis egyedül indult el, lóháton. Az első hetek izgalma lassan elmúlt, már kezdett kételkedni a férfi létezésében, a hazatérést fontolgatta, mikor egy takaros kis házat vett észre az erdőbe, ott, ahol senki nem gondolná, hogy emberek élnek, távol mindentől.
Nem csak kívül, belül is barátságos volt a ház.

Csalódott volt, hisz nincs is itt senki. Tiszta volt minden, sehol egy porszem, mégis olyan volt, mintha évek, vagy évtizedek óta nem járt volna itt senki. Úgy gondolta, pihen egy kicsit, aztán hazatér. A kandallóba csak meg kellett gyújtani a tüzet minden oda volt készítve. Leült a hintaszékbe, talán el is szundított.

Arra eszmélt nincs egyedül. A férfi az asztalnál ült, lágy, majdnem nőies arca ránctalan volt, fehér haja dús, tekintete életteli.
– Csak megpihentem!- Mondta – Te itt laksz? Ki vagy te?
– Kerestél.- A férfi figyelmen kívül hagyta a kérdést, kellemesen mély hangja volt.
– Hetek óta úton vagyok, ma még nem ettem, meg kínálhatnál valamivel, – Kezét a gyomrára tette, ami hangos mordulással követelte jussát.
– Nem vagy éhes. – És valóban mintha elmúlt volna az éhség érzete.
– Miért lakik valaki az erdő közepén?
– Itt én kérdezek. – Nem emelte fel a hangját a férfi, mégis volt benne valami, ami hallgatásra ösztönözte. – Miért kerestél?
– Gyógyító vagyok és …..
– Tudom ki vagy. – vágott a szavába az öreg.
Ő, elkezdett beszélni egy asszonyról, aki szeretné a férfi lelkét is megszerezni, akivel együtt él.
– Annak ára van, hogy Ralf lelke is a tiéd legyen. Jóvá kell tenned azokat a bűnöket, amiket eddig elkövettél. A halottakat már nem lehet visszahozni, de az élőkön még segíthetsz. Tudom, egy emberöltő nem elég, az életed végtelen, csak én vehetem el.
– Halhatatlanná teszel?- kérdezte hitetlenül.
– A kandallón van, amitől a lelke is a tiéd!
Egy apró üvegcse volt, zöld folyadékkal teli, mohon zárta a tenyerébe. Mire visszafordult a férfi már eltűnt!