Elkéstél

Anna, felállt a fodrász székéből, kicsit közelebb hajolt a tükörhöz, meg érintette a haját, olyan mozdulattal, amiből látszott tetszik az eredmény. Mosolyogva fizetett, majd kellemes ünnepeket kívánva, indult el.
Alig pár nap van még karácsonyig, és ő, még ajándékot sem vett. A bevásárló központ harmadik emeletére sietett, ott látta azt a könyvet, amit egy utazó írt, rengeteg csodás képpel illusztrálva. Emlékeztette magát arra is, hogy még ma megvegye a fát is, mert előző évben az utolsó napra halasztotta, és csak csúnya, satnya fát kapott.
Más minden, ami a fára kell már megvolt, eltervezte a menüt is, már csak a káposztát kell megvennie, de azért majd a piacra szalad le, ha készíteni akarja.
Aprósüteménynek, még az édesanyjától tanult kekszeket készítette, ezek elálltak, akár újévig is.
Csinos, jól öltözött nő volt, vállig érő barna hajjal, mogyorószínű szövetkabátot viselt, aminek a kapucnijára és az ujjára puha prémet varrtak. Fekete magas sarkú bokacsizmát, testszínű harisnyát, a kigombolt kabát látni engedte, piros fekete skót kockás szoknyáját, amihez fekete garbót viselt. Kezébe, egy nagyméretű, a nyolcvanas éveket idéző, fekete bőr táskát tartott.
Már mésziről meglátta a munkatársát, Kriszta mindig kitűnt a sorból, vagy inkább kilógott, hisz közel százkilencven centi volt. Egészséges én-képpel, és egy adag öniróniával, sikeresen legyőzte az elé tornyosuló nehézségeket.
– Azon imádkoztam fussak már össze valakivel, aki segít!- mondta már messziről.
– Szia, Kriszta! Mibe kell segítség?
– Üljünk le valahol, leszakad a lábam.
Egy kávézót vettek célba, jól esett a forró, krémes ital.
– Már mindent meg vettem! Megvan mindenkinek az ajándéka!
– Akkor mi a baj?
– Nem tudom, mit vegyek a férjemnek. – Elhúzta a száját, mint aki, nem szeretem dologra készül. – Te mit vettél?
– Géza, szereti az útleírásokat, gondolom örülni fog neki – mutatta a könyvet.
– Ne hülyéskedj! Csaba még életében nem olvasott el könyvet, nem is biztos, hogy tud olvasni.
Nevettek.
Mindenki tudta, hogy imádja a férjét, de azt is, hogy a férfi, nem egy agytröszt!
– Vegyél a számítógéphez valamit!
– Gondoltam rá, de a kis Csabinak számítógépes játékot vettem, hogy nézne ki, ha az apjának is azt vennék?
– Szerinted érdekelné őket?
– Szerintem eltűnne mind a kettő gép iránt, én meg nézhetnék ki a fejemből.
– Meg nézhetnéd az esti műsort a tv-ben!- Kriszta, mintha megvilágosodott volna, kihúzta magát, halkan, szinte súgva mondta
– Egy darabig nem kellene mecset nézni! Imádlak!- Áthajolt az asztalon, és cuppanós puszit nyomott Anna homlokára, és már el is viharzott, rá hagyva a fizetést.
Kicsit szomorkás mosollyal nézett utána, majd fogta a csomagját és haza ment.
Huszonnegyedikén, szépen megterített, két személyre. A saját tányérja mellé oda tette a telefont, a másik mellé pedig a szépen becsomagolt könyvet, a sarokba a feldíszített fán ragyogtak a díszek, ahogy a színes izzók fénye rájuk vetült.
Remélte nem kel sokat várnia.
Krisztára gondolt, a kicsit buta férjére, aki akár az életét is oda adná a családjáért.
Összerezzent a telefoncsörgésre.
– Szia, drágám! Ne haragudj, nem tudok most menni…- hallotta, az úgy imádott mély férfihangot. Aztán kinyomta a készüléket.
Hazugságra épül az egész élete.
De meddig?
Meddig kell várnia?
És, érdemes e?
Az egészből csak az igaz, hogy Gézának hívják, és hogy férj. De másnak a férje.
Immár három éve, hogy találkoztak. Akkor, valami megmagyarázhatatlan vonzalom kergette őket, egymás karjaiba. Csak később tudta meg, hogy nős.
Sokkal később!
Akkor kellett volna lapátra tenni. Csakhogy, akkor már késő volt, menthetetlenül beleszeretett.
Mindent elhitt a férfinak! Azt, hogy rosszul élnek, azt, hogy a válás már biztos, csak nem tudnak megegyezni a gyerek elhelyezésben, meg a vagyonról.
Később, azt is, hogy beteg lett a felesége, nem lenne tisztességes, vele szemben, pont most elhagyni.
És azt is, hogy az idei karácsonyt, már együtt töltik!
Lassan felállt, az ablakhoz lépett.
Most vette csak észre, hogy órákat ült az asztalnál, hisz besötétedett, és időközben elkezdett esni a hó.
Magára vette a kabátot, belelépett egy lapos csizmába, rutinos mozdulattal tette zsebre a telefont.
Jól esett a hideg levegő, kicsit megnyugodott tőle. Nézte a kivilágított ablakokat, sok helyről zene hallatszott. Egy nyitott ablak mögül, hangos nevetést hozott, a szél.
Szomorú, és magányos volt!
Összerezzent, majd rábámult, a telefon kijelzőjén megjelenő névre. – Géza – hanyag mozdulattal dobta a készüléket, egy közeli szemetesbe.
Megcélozta, az út túloldalán álló bárt, feltornázta magát a gólyalábú székre, kért egy konyakot.
Ahogy felhajtotta az italt, meglátta a félköríves bárpult túloldalán a férfit, aki őt figyelte.
Rá csodálkozott!
Majd arra is, hogy a férfi, kézbe vette az italát és elindult felé.
– Szia! – mondta, és mintha ez lenne a legtermészetesebb leült mellé.
– Szia, Kornél!
– Konyak? – kérdezte, és már rendelt is, látszott, nem ez az első, amit ma megiszik.
– A feleséged?
– Nincs feleségem! Ahogy neked sincs férjed! – felhajtotta a konyakot, – amúgy, a családjával van.
Anna, hitetlenül rázta a fejét. Évek óta, de legalább három, négy éve, mióta ismeri a férfit, mindenki azt gondolta róla, hogy minta férj.
Mindig szépen beszélt, az Ellának nevezett nőről. Sokszor sietett haza, hogy segítsen otthon a házimunkába. Vitte kirándulni, színházba, moziba.
Hát persze!
Hisz ő, ugyan így felépített, egy álomvilágot magában, ami csak, Gézáról szólt.
Mikor egyedül elment Bécsbe pár napot, a munkatársaknak úgy mesélte az élményeit, mintha a férfi is, vele lett volna.
Nézte Kornél magas homlokát, keskeny arcát, a két mosoly ráncnak nevezett barázdát, amit inkább, a bánat vésett oda.
– Megint főztem, egy hadseregre való káposztát!
– Meg bírnék enni párat!- Összenevettek, a férfi leemelte a székről, egymásba karolva indultak el.
Lassan feloldódtak, nevetve mesélték egymásnak azokat a sztorikat, amiket arra az esetre találtak ki, hogy fent tudják tartani, a látszatot.
A ház előtt ismerős alak állt. Látszott, hogy ideges, mert folyamatosan telefonált.
– Szia, Géza!
– Hol jártál?- Kiáltotta az, – Mért nem veszed fel a telefont?
– Sétáltunk!- Mondta ártatlan arccal. – a telefonom meg elveszett.
– Oké haver! Kösz hogy haza hoztad!
– Én hoztam haza őt! Mivel nem jöttél, szereztem társaságot.
– Ne szórakozz! Nincs sok időm!
– Nekem sem! Úgy hogy pá – pá!
Géza bambán nézett utánuk, nem értette mi történt Annával, hisz otthon borított. Igaz nem önszántából, csak mivel nem vette fel a telefont, Rózsának feltűnt, hogy ideges miatta, és egy óvatlan pillanatban belenézett a híváslistába.
Alig várta, hogy a lakásba érjen.
Elkapta a sírás, mert legszívesebben a férfi nyakába ugrott volna, hisz úgy várta.
De nem teheti meg! Maga miatt sem, hisz ez a rabság felemészti teljesen.
Feltépte az ajtót, amin Géza dörömbölt.
– Anna! Kérlek, eljöttem otthonról. Hogy veled lehessek!
– Elkéstél!
– Csak pár órát!
– Nem Géza! Három évet késtél!- és becsukta az ajtót.
Kornél átérezte a fájdalmát, magához ölelte. Hagyta, hogy magától nyugodjon meg, úgy könnyebb lesz neki.
Bekísérte a hálószobába, lefektette, még be is takarta. Később hozott egy bögre teát.
Hosszan állt a zuhany alatt, mintha a víz lemosná a három elvesztegetett év emlékét, lassan megnyugodott.
– Köszönöm!- Mondta halkan, a konyhában ülő férfinek.
– Ha jól vagy, én elmegyek!
– Van egy fölös ágyam a másik szobába, ha gondolod. Meg egy rakás kaja. Borom is van néhány üveggel.
Vacsora közben nem beszélgettek, csak utána tette fel a kérdést.
– Honnan tudtad, hogy nincs férjem.
– Nem tudtam!- vont vállat a férfi. – Csak, amikor a bárba megláttalak, ugrott be, hogy még soha nem láttuk a te Gézádat.
– Már nem az én Gézám!- hallgattak egy sort. – Ella?
– Vártam! Vártam, aztán elmentem a bárba. Előtte lecseréltem otthon a zárat. – Öntött a poharába egy kis bort. – Holnap felmegyek a Mátrába, nincs kedved velem tartani?
– Miért ne? – vont vállat, – Lakhatok nálad, amíg találok egy kisebb lakást?
– Van egy fölös szobám, ha gondolod! Ágy is akad benne!
A Mátrába eltöltött idő alatt sokat beszélgettek, szinte hihetetlen volt, hogy Kornél ugyan azokat a dolgokat élte át Ellával, mint ő Géza mellett.
Valahogy úgy alakult, hogy szilveszterkor, talán a tánc tette, egymás karjába borultak.
Már el is felejtette milyen, önfeledten szeretkezni, hogy nem kell attól félni, hogy megszólal a telefon. Végig menni valakivel az utcán úgy, hogy fogja a kezét, és nem kell úgy tennie mintha nem is ismernék egymást.
Másodikán, csak mosolyogtak azon, hogy összesúgnak a hátuk mögött, mert kézen fogva érkeztek a munkába.
Már nem kell bujkálniuk, vége a hazugságoknak.
Géza beköltözött a közösen bérelt lakásba, mert a felesége nem fogadta vissza, de őt nem zaklatta.
Ella próbálta vissza könyörögni magát, de Kornél, kitartott a döntése mellett.

Most újra karácsony van!
Néha összeér a kezük, amikor a díszekért nyúlnak, olyankor egymásra mosolyognak.
Sétálni indulnak a kivilágított városban, az ismert bár felé veszik az irányt, ahol elindult, a közös életü