Tamás rettenetesen fáradt volt. Nem is emlékezett már mikor aludta át utoljára az éjszakát. Az iskolában majd leragadt a szeme. A művészettörténeti órát kifejezetten utálta, pedig szerette a festészetet, csak azt nem, hogy mások határozzák, meg mit lásson bele egy képbe.
– Kozma Tamás—hallotta a nevét – te mit csinálsz gyerekem? Nem itt kéne aludni.
– Bocsánat tanár úr – rebegte, az osztály meg röhögött.
Ez volt a legnehezebb, hogy az osztálytársak kinevették, leszólták az öltözékét is. Szeretett volna ő is menő cuccokba járni, de tudta nem költhet ruhára, cipőre, ő már nem nő, de a kicsiket mintha húznák.
Még egy órája van, azután elmegy Zolikáért az iskolába, otthon megírják a leckét, amíg a kisfiú tanul, Tamás takarít, főz valamit, berakja a mosást, fél ötre elmegy Dorkáért az oviba. Megfüröszti, lefekteti őket, megpróbál aludni ő is pár órát. Háromkor kel, kimegy a piacra, segít az árusoknak kipakolni. Az ezért kapott pénz, és a családi pótlékot, amit továbbra is folyósítanak az anyja nevére, próbálja beosztani. Szerencsére zöldségre-gyümölcsre nincs gondja, azt kap mindig pár szemet, néha a hentes is ad valamit.
Éjszakánként, amikor a kicsik már alszanak sokszor sír, és imádkozik, legyen ereje még két évet kibírni. Akkor betölti a tizennyolcat, és már nem vehetik el tőle a kicsiket.
Sűrűn gondol az édesanyjára haraggal. Úgy érzi cserbenhagyta őket. Nem akarta eléggé a gyógyulást, pedig az a három év, amíg a betegséggel küzdött az asszony, maga volt a pokol. Ők csak az utolsó két hónapban szembesültek azzal, hogy nincs segítség, akkor már olyan fájdalmai voltak, amit már a morfium sem tudott enyhíteni. Tamás akkor határozta el. hogy senkinek nem szól, ha meghal az anyja, mert akkor, mivel nincs élő rokonuk, legalábbis olyan nincs, akiről a fiú tudna, intézetbe kerülnének. Az apjuk nem sokkal Dorka születése után elhagyta a családot, azóta nem is hallottak róla. Más alkalommal, hálával gondol rá, hogy már kiskorától önállóságra nevelte.Gyakran küldte a boltba, bízta rá a csekk befizetést. Megtanulta, mi mennyibe kerül, mi az, aminek a befizetését nem lehet elhalasztani. Megtanulta a kert gondozását, fűnyírást. Nagyon büszke volt magára, amikor az első önállóan termesztett borsóból tudott levest főzni.
A kicsik is úgy tudják, hogy kórházba van az anyjuk, eleinte sokszor keresték, mára már megszokták a hiányát. Itthon úgy beszélnek róla mintha köztük lenne, megünneplik a születés meg a névnapját is, még ajándékot is vesznek. Persze Tamás fél attól, hogy esetleg Dorka elszólja magát, Zolika már nyolc éves, ő érti, miért kell titokban tartani. Mivel jól tanulnak, a kislánnyal sincs gond az óvodában, eddig megúszták a családlátogatást, de még van két év. Két hosszú év.
Igaz hogy még csak február van, de már tervezi az előző évhez hasonló nyaralást. Régen, amikor még igazi család voltak apával, anyával, sokat jártak kirándulni, sátrat mindig vittek magukkal.. Ő fogta a kicsiket, leutaztak a Balatonhoz, Révfülöp mellett kerestek egy erdős részt ahol felállították a sátrat, de mindig csak este, hogy senkinek ne szúrjon szemet. Reggel lebontották, és eldugták egy bokor alá. Két hetet töltöttek ott, paprikáskrunplit főztek a bográcsba, bebarangolták a környéket, még arra is jutott pénz, hogy pár alkalommal be tudtak menni a strandra is. Igaz, hogy egy alkalommal befolyt a víz a sátorba úgy esett az eső, de nagy vihar szerencsére nem volt.
Azon a napon éppen hazaértek Dorkával, amikor csengettek. Egymásra néztek, mert senki nem szokta őket keresni. Tamás legnagyobb félelme vált valóra, az ajtóban, az osztályfőnöke, Bíró Laci bácsi állt. Hirtelen azt sem tudta mit csináljon, érezte, hogy elsápad.
– Téged meg mi lelt? Úgy nézel, rám mintha kísértetet látnál.
Tamás mégiscsak egy tizenhat éves gyerek, akinek a vállán hatalmas súly volt immár egy éve. Talán ez volt az a pont, amit már nem bírt el lelkileg. Hatalmas gombóc nőtt a torkán, alig bírt kinyögni egy köszönésfélét.
– Édesanyáddal?
– Nincs itthon – mondta a fiú, próbált nyugalmat erőltetni magára. A kicsik belecsimpaszkodtak, mintegy védelmet keresve.
– Tudom, hogy nincs itthon, és azt is miért. – szólalt meg a férfi halkan.
Tamás térde megrogyott, érezte, ahogy elönti a szemét a könny. Annyira ügyelt mindenre, olyan ügyesen megszervezte az életüket, és most mindennek vége.
– El kellet volna mondanod, kaphattál volna segítséget. Vannak olyan intézmények, meg családok…
Zolika először csak szipogott, aztán hangosan sírni kezdett – Nem akarok intézetbe menníííííí!
– Rendesen járunk iskolába – Tamás maga is meglepődött a hangja határozottságán – a gyerekek tiszták, a lakás is, nézzen körül. Dolgozom is a suli mellett, van pénzem is, hogy ellássam őket.
– Tudom, hogy nagyszerűen helyt állsz, de ezt nem fogod bírni sokáig. Többen jelezték nekem, hogy alszol órán. Még te is gyerek vagy, nem vihetsz egy egész családot a hátadon.
Tamás próbálta Zolikát megnyugtatni, közbe Dorka is rákezdte.
– Miért nem tudta ezt elmondani az iskolába? – szegezte a kérdést a férfinek – Miért kellett megrémíteni a kicsiket? – Ölbe vette a kislányt, a fiút is magához ölelte, gyilkos tekintetet küldött a tanár felé. Kellett pár perc, amíg megnyugszik a két kicsi – Menjetek a szobámba, bekapcsolhatjátok a számítógépet. Zolika tenyérrel maszatolta szét a könnyeit. – Játszhatunk az autóssal? – Tamás megsimogatta az öccse arcát – Játszhattok.
A konyhában a fiú kávét készített, nem kérdezte hány cukorral kéri találomra tett bele, a férfi felé nyújtotta a csészét. Egyforma magasak voltak. Laci bácsiról mindenki tudta,hogy egyedül él, bár már elmúlt ötven, sose volt családja.
– Azt tudod, hogy törvénytelen, amit csinálsz?
– Mit csinál? Feljelent?
– Ne pimaszkodj velem! Én csak segíteni akarok.
– Ha tényleg segíteni akar, hagyjon minket békén.
A férfi leült, bár nem kínálták hellyel.
– Van egy ajánlatom. Én kezességet vállalok értetek, vagyis hivatalosan gyámságot, cserébe te a tanulásra összpontosítasz. Nem jársz el dolgozni, nagyon veszélyes éjszaka egyedül hagyni a kicsiket.
– Miért tenné ezt Laci bácsi?
A férfi hosszan elgondolkodott, gondolatban visszament a saját gyerekkorába.
– Talán, mert az én testvérem nem volt ilyen erős, mint te. – Mondta halkan. Aztán előadta a következő napok terveit. Be kell jelenteni hivatalosan a halálesetet. El kell intézni az árva ellátást, hivatalossá kell tenni a gyámságot.
– Semmi nem fog változni, továbbra is itt fogtok lakni, csak nem kell rejtőzködni… Hol van édesanyád eltemetve?
– A nagyi sírjába ástam el az urnát – válaszolta Tamás, elmondta azt is nem volt nehéz elintézni a hamvasztást, meg hogy kiadják az urnát. Egyszerűen felhívta őket, úgy mutatkozott be, mint az elhunyt testvére, mielőtt érte ment vett egy Tescós szemüveget, vastag sötét keretest, amitől idősebbnek látszott, nem is kellett igazolnia magát, kifizette a hamvasztást és megkapta az urnát.
Laci bácsi szomorkásan elmosolyodott, talpra esett gyerek, kár lenne, ha elkallódna.
Beszélgettek arról is mik a további tervei Tamásnak, akar e tovább tanulni érettségi után. Közbe a fiú vacsorához terített, a férfi elfogadta a meghívást. Zöldbabfőzelék volt csibe fasírttal. Vacsora közben feloldódtak a kicsik is, főleg az után, hogy megtudták minden marad a régi csak lesz egy gyámjuk, aki vigyáz majd rájuk.
– A gyám olyan, mint az apuka? – Kérdezte Dorka. mikor mondták, hogy igen, a kislány tapsolva kántálta, – Apukám lesz! Apukám lesz!
Két év múlva a ballagáson Laci bácsi a könnyeit törölgette, mert Tamás ott mondott köszönetet, az önzetlen segítségért.
