Miközben körbe futom a lakást, megtorpanok az előszoba tükörnél. Beletúrok rövidre vágott gesztenyeszínű hajamba, tekintetem végig fut a tükörképemen. Fehér pántos toppot viselek, fekete rugalmas anyagból készült combközépig érő szoknyát, a lábamra gladiátor szandált húztam. A nyitott ajtón rálátok az udvarban álló kocsira. Tamás karba font kézzel támaszkodik hozzá. Egy pillanatra rajta felejtem a szemem. Magas, vékony férfi, bézs bermudát, hozzá újjatlan fehér pólót visel. Divatdiktátorok elszörnyednének a szandálba húzott zoknin. Csak ritkán követi el ezt a merényletet, jobban szereti a zárt cipőket, de most közel öt órás autóút áll előttünk, ráadásul nyár közepén vagyunk, és mint ilyenkor szokás, kánikula van. A vasalt ing, öltöny vállfára akasztva várja az indulást, ahogy az én almazöld ruhám a hátsó ülésre terítve. A bőröndök degeszre tömve pihennek a csomagtartóba, már csak én hiányzom, hogy indulhassunk. Benézek a fürdőszobába, a konyhára is vetek egy pillantás, nem maradt e valami bekapcsolva, minden ablak be van-e zárva. A gázt Tamás elzárta, a villanyórát csak a hűtők miatt nem kapcsoljuk le. Szerencsére nincs kutyánk-macskánk, de még szobanövényeink sem, így nem kellett körbe könyörögni a barátokat, valaki néha nézzen rájuk. Tamás nem is palástolja megkönnyebbülését, amikor zárom az ajtót.
Végre elindulunk. Kicsit fészkelődöm, keresem a kényelmes pózt, a férjemet ismerve, nem fogunk minden kanyarnál meg állni. Ismeretségünk kezdetén fura volt, hogy nem beszélgetett velem vezetés közben, legfeljebb egy igen, vagy nem szócskával válaszolt. Azóta megszoktam, Tamás érzelemmentes arccal, tekintetét az útra szegezve vezet. Nem az a fajta férfi, aki után minden nő megfordul. Magas vékony, nem véletlen hívták az iskolába Colosnak, lábujjhegyre kell állnom, ha meg akarom csókolni, pedig én sem vagyok törpe, a százhetven centimmel. Alig múlt negyven, a hajába mégis több az ősz hajszál, mint a szőke. Ma is elmosolyodom, ha eszembe jut az, az ominózus eset, amikor az őszülése miatt megcsappant önbizalmát erősítendő, befestette a haját. Nem tetszett magának barnán, nekem se, de nem tettem szóvá, a kertek alatt osonva járt munkába, amíg le nem nőtt addig a haja, hogy tüsire vágva eltűnt róla a festés.
Ki bámulok az ablakon, nézem az elsuhanó tájat.
Tíz éve ismerjük egymást, de mint férfira csak öt éve tekintettem, egy hét múlva megkérte a kezem. Tamás szűz volt még a házasság terén, mögöttem egy rosszul sikerült frigy állt. Nagyon fiatalon alig huszonkét évesen mentem hozzá Csabához, aki egy menő vállalkozó fia volt, lakást, kocsit toltak alá a szülei. De nem azért mentem hozzá. Aput kísértem el a szervizbe a kocsiért, amikor megláttam egy jóképű sötét hajú srácot, akinek izmos vállán megfeszült az olajfoltos póló. Csabát az apja jogásznak szánta, csakhogy a fia jobban szerette a kocsikat bütykölni, mint a könyvek fölött görnyedni. Amíg apu az irodába intézte az anyagiakat, mi Csabával beszélgettünk, bulikról, moziról. Azt kérdezte én hova járok, mert még nem látott. Mire apu végzett megbeszéltünk egy randit. Életembe akkor voltam először igazán szerelmes, úgy tűnt Csaba is hasonlóan érez. Minden nap jött értem a varrodához, ahol akkor dolgoztam. A szüleinek csak akkor mutatott be mikor elhatároztuk, hogy össze akarunk házasodni. Anyósomék soha nem titkolták, nem ilyen lányt szántak a fiuknak. A békesség kedvéért átmentem a műhely irodájába dolgozni, mert milyen dolog az, hogy egy jól menő vállalkozó menye varrodában dolgozik. Ezek a dolgok akkor nem érdekeltek. Tombolt köztünk a szerelem. A velencei nászútból szinte csak a hotelszoba berendezésére emlékeztünk, ahol véget nem érő ágycsatákat vívtunk. Csaba szülei két év múlva enyhültek meg irántam, amikor bejelentettem az unokájuk érkezését, bár Csaba nem volt elragadtatva – Tartsd meg, ha akarod, de én nem fogok itthon ülni miatta. – Meg sem hallottam ezeket a szavakat, annyira boldog voltam a babavárástól. Az örömöm csak öt hónapig tartott. Icával, az anyósommal voltunk babaholmit vásárolni, amikor rosszul lettem. Hirtelen minden elsötétült körülöttem, kórházba ébredtem. Rögtön az első gondolatom a pici volt, ahogy a hasamra simítottam a kezem nem a megszokott domborulatot érintettem. Egyedül kellett megküzdenem a babám elvesztésével. Anyunak nem mertem panaszkodni, hogy Csaba teljesen elfordult tőlem – semmire sem vagy jó – vágta a fejemhez sokszor. Esténként sokáig kimaradt, volt, hogy nem is töltötte otthon az éjszakát. Anyu óva intett a házasságtól, de főleg attól, hogy ilyen fiatalon gyereket vállaljak, főleg úgy, hogy a férjem is gyerek még. Icáék is piszkáltak, folyton, azzal vádoltak szándékosan vetéltem el. Bár nem mondtam anyunak semmit, egy nap megjelent nálunk, kézen fogott és haza vitt. Alig tettem ki a lábam a lakásból Csaba már oda is költöztette az aktuális barátnőjét. Hiába álltak mellettem a szüleim, a húgom, marékszámra szedtem a nyugtatót, folyton csak feküdtem. Meg akartam halni, csak nem volt bátorságom hozzá. A tudtom nélkül cserélte ki a nyugtatóimat anyu ártalmatlan vitaminokra. Rábeszélt menjek vissza a varrodába dolgozni. Az jó volt, hogy elfoglaltam magam, csak ne láttam volna a munkatársaim szemébe a szánalmat. Véletlen folytán találtam rá egy hirdetésre. Szalagvezetőt kerestek egy most nyíló varrodába, az ország másik felén. Mivel varrónő a szakmám jelentkeztem. Egy hét múlva kaptam az értesítést, várnak szeretettel állásinterjúra. Kata alig volt idősebb nálam, de rutinosan kérdezett. A hely régen is varrodaként működött, elégé amortizálódott volt. Még a régi elavult gépek közül több ott árválkodott. Egy csapat munkás dolgozott azon, hogy rendbe hozzák az épületet. Kata kérésére az irodát már rendbe rakták, mint mondta, a felújítás befejezésével rögön indítani akarja a termelést. A kérdésre, miért akarok ilyen messzire jönni az otthonomtól, elmondtam az igazat. Szabadulni akarok az emlékeimtől. Leendő főnökasszonyom megköszönte, hogy eljöttem. Mint mondta meghallgat még egy két jelentkezőt, és majd értesít, hogy döntött.
Szánalmasan lassan teltek a napok.
Egy este apu jött be hozzám. Nagy szemeket meresztettem rá, mert ő nem szokott ilyet tenni. Apám kevés beszédű kis kerek ember, igazi könyvelő típus. Olyanra nem nagyon emlékszem, hogy babusgatott volna minket, azt meghagyta anyámnak. De szinte nem telt el úgy hétvége, hogy ne vitt volna minket kirándulni. A környező erdőket úgy ismertük, mint a tenyerünket. Persze volt olyan is, hogy a kirándulás csak egy fagyizás volt. Most is azzal a tekintettel nézett rám, mint kicsi koromba, ha azt akarta elmondani, mennyire sajnálja, hogy ma, csak egy játszótéri mókára van ideje.
— Nem tudom, mire készülsz – kezdte a mondókáját, — én azt látom, ha itt maradsz teljesen tönkre mész. Anyád kicsit bele fog halni, de majd mi megvigasztaljuk. Próbálj meg valahol máshol munkát keresni. Ahol nem vesznek olyanok körül, akik csak a bánatodra emlékeztetnek. – felém nyújtott egy borítékot – ezt arra az esetre tettem félre, ha valami váratlan dolog történik. Újra kezdésnek talán elég.
— Köszönöm Apu. – elvettem a borítékot, forgattam, és közbe arra gondoltam elmondjam-e mire készülök. Végül úgy döntöttem, ha már felvetette, hogy el kellene költöznöm, miért ne.
— Hétfőn állásinterjún voltam Debrecenbe.
— És?
— Nincs és. Várom, hogy értesítsenek, de szerintem már nem fognak.
— Ne légy pesszimista, még csak csütörtök van.
— Szeretlek Apu. – Akkor megajándékozott a ritka ölelésének egyikével. Sokáig néztem a becsukódó ajtót. Bár Anyuval titkolták, hogy a hirtelen hízása mögött betegség van, véletlenül találtam meg egy leletét. Tudom mekkora áldozat ez tőle. Inkább legyek távol boldog, mint itthon boldogtalan.
Hátfőn, a munkahelyemen csörgött a telefonom, de csak szünetbe tudtam megnézni ki az. Kata volt. Visszahívtam, és azt mondta enyém az állás, és ha gondolom, lakhatom nála, amíg találok valami megfelelő albérletet. Olyan izgatott lettem, hogy nem bírtam a munkámra figyelni. Legszívesebben haza rohantam volna, csomagolni. Nem is bírtam kivárni a műszak végét. Bementem a főnökasszonyhoz, és elmondtam azonnali hatállyal fel akarok mondani. Erzsike olyan szemekkel nézett rám, mint aki kísértetet lát. Talán egész pályafutása alatt nem volt még ilyenbe része. Nyugdíj előtt állt, az életét tette a munkájába. Neki a családot a „lányai” jelentették. Erőskezű főnök volt, elvárta a fegyelmet, a minőségi munkát, nem tűrt lazaságot. Cserébe az életét adta volna értünk.
— Mi ütött beléd te lány? Ki bántott?
Én akkor leültem és sírva elmondtam, felvettek szalagvezetőnek egy másik varrodába, ami az ország másik felén van. Hogy muszáj elmennem innen, hogy túl tudjam tenni magam a veszteségemen. Erzsike megpaskolta a kezem, és azt mondta, elenged, de csak azzal a feltétellel, ha nem sikerül a másik munka, visszajövök. Megígértem. Akkor mindent megígértem volna, csak mehessek már.
Tekintetem elszakítom a kinti világtól, Tamásra nézek. Most is meg állapítom magamba, szeretem ezt a férfit. Szeretem a kiálló ádámcsutkáját, magas homlokát, horgas orrát. Szeretem a hallgatásait, a nyugalmát, amivel akkor is tartotta bennem a lelket, amikor legszívesebben ő is üvöltött volna a fájdalomtól. Lelki szemeim előtt Hédi kedves kis arcocskája jelenik meg. „Anyanya” mintha most is hallanám. Hogy eltereljem a gondolataim, az utat kezdem figyelni. Sok látnivaló nincs, előttünk talán ötven méterre egy fehér kocsi halad. Szemből sokáig semmi. A távolba egy kamion közeledik. Figyelem, hogy lesz egyre nagyobb. Még pár tíz méter, hogy a fehér kocsival legyen egy vonalba, amikor a kamion mögül kivág egy fekete kocsi. A fehér autó a hirtelen fékezéstől megpördül, a vezető felöli oldala csapódik a másik kocsinak, aminek a lendületétől az árok felé csúszik, az oldalán, majd az árokba a tetejére borulva áll meg. Tamás elfehéredő arccal eszeveszettem nyomja a féket, csikorognak a gumik. Ösztönösen kitámasztom a magam, megállíthatatlanul csúszunk a fekete autó felé. Kimeredt szemmel várom a csattanást. Kell egy kis idő, amíg felfogom, a balesetet okozó kocsitól párcentire meg álltunk. Remegő lábakkal szállok ki, a kamionos futólépésben közeledik a fülére szorított telefonba kiabál. A fehér kocsihoz sietünk. Fiatal szőke lány szeme opálosan mered a semmibe. Még sosem láttam halottat, a fénytelen szemekről tudom, már nincs segítség. a fekete kocsiból kiszáll egy öltönyös férfi, néhány tétova lépést tesz felénk, majd visszafordul, előre hajolva öklendezik. Tamás lehajol, majd gyorsan le is hasal, a kitört üveg csonkjai végig szántják a hasát és a hátát, ahogy a hátsó ablakon bemászik. Már én is hallom a gyereksírást. A férjem nehezen boldogul a biztonsági gyereküléssel, kicsi a hely is, de végre sikerül, kioldania a hevedereket. Maga mellé fekteti. Visszafelé újra kap néhány vörös csíkot a hátára. Mintha nem is érezné, azzal van elfoglalva, hogy megpróbálja kiemelni a gyerekülést, de az nem fér ki az ablakon. A kamionos miután látta, hogy a lányért már nem tud tenni semmit, próbál segíteni, ketten sem boldogulnak. Végül az ülés vastag bélésével emeli ki a kicsit. Elveszem tőle, érzem, ahogy a könnyeim elerednek. Kicsit távolabb leülök a babával az árokszélére. Talán nem történt nagy baja, öt-hat hónapos lehet, hangosan sír, keze lába kalimpál. Hamisra sikerül az ének, amivel vigasztalni szeretném, de arra jó, hogy kék szemeit rám emelje, a sírás is abba mard kis időre. A sziréna szó egyre közelebbről hallatszik. Rendőrautó ér ide először, kis idő múlva befut egy mentő szinte egy időbe a tűzoltóautóval. Hosszú percekig dolgoznak azon, hogy a lányt kiszabadítsák, közbe megjön a másik mentő is. Egy idősebb nő jön oda hozzám, elveszi tőlem a kicsit, akiről még azt sem tudom fiú e vagy lány. A szemem sarkából látom, ahogy fekete fóliával takarják le a kocsiból kiszabadított lány testét. Mivel Tamás nem akar kórházba menni, helybe látják el a sebeit, a lelkére kötve, holnap menjen az ügyeletre. Az öltönyös sem akar velük menni, a mentősök szedelőzködnek, hogy az éppen elszáguldó tűzoltóautó után induljanak, mikor az egyik rendőr magához int. Azt mondja, ő nem fér be, de mintha lenne valami az ülés alá szorulva. Nem kell tartanom attól, hogy Tamáséhoz hasonló csíkokat kapok, az ajtót már eltávolították. Kicsit oldalvást nyúlok az ülés alá, valami meleg szőröst érintek, ami halk nyüszítés félével jelzi nem tetszését. Körbe tapogatom, nedvességet érzek a kezemen, és azt, hogy a kis lába beszorult. Tudom, hogy fájdalmat okozok neki, kénytelen vagyok meghúzni a vérző lábát. Szerencsére sikerült kiszabadítani. Egy aprócska törpe Yorkshire-t tartok a kezembe. Bár a mentősöknek embermentésre van jogosítványuk, készségesen megtisztítják a kis állat sebeit, még rögtönzött sínt is tesznek a lábára, amin látszik, hogy nyílt törése van. Megállíthatatlanul reszket, bújik hozzám védelmet remélve.
Felhívom anyámat, tudva már nem leszek ott a húgom esküvőjén. Elmondom mi történt, — Jól vagy? – sikít a hangja.
A rendőrök méricskélnek, vonalakat húznak, huszadszor is felteszik a kérdéseiket. A hosszú kis ívű kanyarban, végig a kamion takarásában volt a fekete kocsi, hogy miért akkor és ott akart előzni, arra, csak a sofőr tud válaszolni.
Éhesek vagyunk, szomjasak, kimerültek, mennénk már haza. Végre megkapjuk az engedélyt. Tamás egy percig elfehéredő ujjakkal szorítja a kormányt, vesz egy mély levegőt, látom rajta mennyire feszült. Indulás után pár száz méterrel, lehúzódik az út szélére, pár percig maga elé mered, majd tovább indulunk.
Amint a lakásba lépünk, Tamás magához ránt. Alig kapok levegőt, úgy szorít.
– Annyira féltem, hogy bajod esik. – Nem tudok megszólalni, hogy elmondjam én is attól féltem, hogy baja esik, csak ölelem. Vadul szaggatjuk egymásról a ruhát, együttlétünk most messze van a szeretkezéstől, tépjük, harapjuk egymást, a felgyülemlett feszültség tör ki rajtunk.
A fürdőszobába indulva majdnem rálépek a ledobott pólómon kucorgó apró jószágra.
Tamás taxit hív, megértem, hogy most nem szívesen ülne kocsiba. Az állatorvosnak elmondjuk mi történt a kiskutyával. Elveszi tőlem, pár perc múlva visszahozza, gondolom, valami röntgen féle lehet a másik szobába. A segítője rutinosan gipszeli be az apró lábat. Megint eltűnnek egy percre, majd elégedetten jönnek vissza. Hála a modern technikának, megkapjuk a kutyus gazdájának a címét, a chips szerint Mazsolának hívják, két éves a kislány. Kapott fájdalomcsillapítót, minket ellát a doki pár praktikus tanáccsal.
Gyalog indulunk haza, jól esik a hűvös levegő, és az, hogy kibeszéljük magunkból a feszültséget. Azt is el kell döntenünk, mihez kezdünk a hét szabadsággal. Úgy terveztük, az esküvőre érünk oda, mivel Tamást nem engedte el a főnöke pénteken, és egy hetet töltünk anyuval. Ha akarnám haza is költözhetnénk, mert a férjem nagyon megszerette Sopront. Nem lenne tisztességes Katával szemben, aki sokat segített az itteni beilleszkedésemben. Szinte az első perctől barátok lettünk. Mellettem volt, amikor mélyponton voltam. Nem hagyta, hogy az önsajnálatba merüljek, húzott magával, sokszor céltalanul jártuk a várost, más alkalommal kocsiba parancsolt és átmentünk Miskolcra, vagy valamelyik közeli városba. Kata az a fajta lány, amihez nyúlt az arannyá változott a kezébe. Nem egy nádszál, inkább amolyan töltött galamb. Már gyerekkorában is megszenvedte, hogy a ruhák nem állnak jól neki, ezért is lett varrónő, meg az édesanyja is az volt, vitte volna tovább a kis üzletet. Divatlapokból nézett ki ruhákat, amiket megvarrt magának, a méretre készült darabok egész másként álltak rajta, mint a konfekció. Először csak osztálytársak jöttek hozzá, aztán azok szülei, később azok barátai. Mire végzett az iskolával egész kis vevőköre alakult ki. Akkor már kicsinek bizonyult az anyja műhelye, ami a házuk egyik szobájából volt kialakítva. Először egy dupla garázst béreltek, felvettek két lányt Kata volt osztálytársai közül. Viszonylag olcsón tudott dolgozni, a piacon talált egy árust, aki fél áron oda adta a vég anyagot, ha egyben elvitte. Aztán már a garázs is kicsi lett. Akkor talált rá a használaton kívüli varrodára, de ehhez meg pénz kellett. A szülei kezességével kapott húszmilliós kölcsönt, ami arra volt elég, hogy az épületet rendbe hozza, és néhány használt ipari varrógépet vegyen, csak a szabászgép került közel egymillióba. De akkor már voltak olyan megrendelői is, akik szériába kérték a ruhákat. Nem akarta a kuncsaftjait cserbenhagyni, így a garázsban berendezett műhelyt az édesanyja vitte tovább immár négy alkalmazottal. Amikor én ide kerültem, még a gépek sem voltak itt. Nekem volt a feladatom kiválasztani a jelentkezők közül azt a húsz nőt, akivel, megkezdjük a termelést. Nem volt könnyű dolgom, mert sokan jelentkeztek. Volt egy ötven év körüli nő, aki saját kisvállalkozását zárta be, mert nem tudta kitermelni a megnövekedett járadékokat, amit fizetnie kellett. A legtöbben már dolgoztak varrodában, betanított munkásként, de olyan is akadt, aki most látott életében először varrógépet. Kata minden pénzt visszaforgatott a műhelybe. Nyitás után egy évre már teljes kapacitással dolgoztunk. Szinte hihetetlen, hogy alig huszonhat évesen teljesen a semmiből felépített egy jól menő vállalkozást. A kölcsön nagy részét visszafizette, a gépek többségét újra cserélte, és most azon gondolkodik, nyitni kéne egy másik üzemet valahol az országba. Igaz, ő maga kölcsön lakásban lakik. Egyik ismerős házaspár Németországba költözött, nem akarták a lakást ebek harmincadjára hagyni, eladni sem, legyen hova hazajönni, ha valami balul ütne ki, és idegent sem szívesen engedtek volna a lakásba. Így Kata vállalta, hogy rendbe tartja, lakbért nem kérnek tőle, egyetlen kitétel van csak, minden évben egy hetet töltenek itthon, akkor Kata haza megy a szüleihez. Kocsit is egy húsz éves kis Opelt vett potom pénzért, hogy minél kevesebb pénzt keljen kivennie a vállalkozásból.
Nem vagyunk gazdagok, de szerencsére a húszezer forint kifizetése az állatorvosnak nem okozott gondot. Út közben veszünk Mazsolának konzervet, a parkban Tamás egy helyen leteszi a kiskutyát, hogy elvégezhesse a dolgát. Kicsit szaglászik, begipszelt lába miatt szökdécselve arrébb megy, de nem távolodik el tőlünk nagyon. A megadott cím felkeresését, hogy haza juttassuk a kisállatot, holnapra halasztjuk.
Bár Tamás ellenkezik, az ügyeletet látogatjuk meg reggel először. Remélem, a kiskutyának nem esik baja a lakásban, amíg haza érünk. Szerencsére nincsenek sokan előttünk, így egy óra alatt végzünk is, a férjem kap ujj flastromot a sebeire. Már a lépcsőházban halljuk Mazsola sírását. A szomszédban lakó Sári néni meg is szid minket, amiért magára hagytuk a kiskutyát. Szívesen vigyázott volna rá, ha szólunk, mondta. Soha sem akartam magam mellé kutyát, macskát, de a pöttöm kis jószágot elnézve elgondolkodom. Éppen Mazsola sírása az, ami a mérleg nyelvét a nem felé billenti.
Elindulunk a kapott címre, hogy végre hazatérhessen a kiskutya. Még este kaptunk egy telefonhívást a rendőrségről, hétfőn menjünk be, hogy a jegyzőkönyvet felvehessék a balesetről. Tőlük tudtuk meg azt is melyik kórházba vitték a kisbabát, akiről azt is megtudtuk kisfiú, és Lénárd Máténak hívják. Hirtelen ötletként jött az, hogy meglátogassam a kórházban. Tamás a kocsiban marad, amíg én bemegyek. Tulajdonképpen csak azt szeretném tudni, jól van e.
Tanácstalanul megtorpanok a gyerek osztály előtt. Rossz emlékek kötnek ide. Sokat, és sokszor voltunk itt Hédivel. Első pár alkalommal, azzal küldtek haza minket, nincs a gyereknek semmi baja, csak anyuka minden tüsszentéssel orvoshoz szalad a kicsivel. Anyunak is ez volt a véleménye, amikor panaszkodtam, senki nem akar segíteni. Az én megnyugtatásomra beszélt meg egy időpontot azzal az idős gyerekorvossal, akihez még minket hordott a húgommal. Ő volt az, aki nem az én hisztimre fogta Hédi tüneteit, hanem komolyan vette azokat, és küldött minket el, komolyabb vizsgálatokra. Nem tudom melyik volt rosszabb, a bizonytalanság, vagy az a tudat, hogy nem tudom, az én gyönyörű kislányom meddig marad velünk.
Erőt veszek magamon, és a nővérpulthoz lépek, bár nem tudom a balesetről ide hozzák e a kicsiket.
– Tegnap a mentők egy balesetről behoztak egy kisfiút, Lénárd Mátét. – Mondom köszönés után. Idősebb szigorú arcú nővér rám néz. – Rokon? ¬ böffenti, és én rá vágom ¬ Igen.
Végig vezet a folyosón, a nyitott kórterem ajtókon látom, a szobákban öt-hat anyuka van a kicsikkel. A folyosó végén egy szobában csak rácsos ágyak vannak. Rögtön megismerem a kicsit, hisz úgy az agyamba vésődött a kis arca, hogy ezer gyerek közül is ki tudnám választani. Mielőtt érte nyúlok, tekintetemmel engedélyt kérek a szigorú arcútól, aki bólintással meg is adja. Magamhoz ölelem, leülök vele a fal melletti székre, beszélek hozzá, és ő figyeli minden szavam. Fiatal doktornő lép be.
– Már azt hittem senkinek nem hiányzik a kis Máté. ¬ Mondja, és megsimogatja a kicsi fejét.
– Szerencsére nem történt komolyabb baj, néhány zúzódást okozott a biztonsági öv. Megfigyelésre még bent tartjuk pár napot, és mehet is haza. – Kis gondolkodás után még hozzáteszi –, Őszintén sajnálom, ami a testvérével történt. ¬ Bár nem mondtam, hogy a kicsi nagynénje lennék, most sem javítom ki a doktornőt. Visszateszem Mátét a rácsos ágyba, és megígérem neki, holnap is eljövök hozzá.
Tamás a sarki újságosnál vett lapot olvassa, a tegnapi balesetet címlapon közlik, egy fél hasábot betöltő képpel, amin a fekete fóliával letakart lány is látszik. Át veszem az újságot, kicsit furcsa a saját szavaimat leírva látni, bár én újságíróval nem beszéltem, gondolom a rendőrök idéztek tőlem. A kamionost is idézik, aki azt mondta, nem is figyelte mióta volt mögötte a fekete autó, akinek a sofőrje nem volt hajlandó a rendőrökkel sem kommunikálni. Valami azt súgja nem egyszerű halandó, a baleset okozója.
