A nyolcvanas években épültek ehhez hasonló sorházak, mint ami előtt meg állunk. Gondozott előkertet, derékig érő léckerítés választja el az utcától. Csengőt nem találunk, a kapu nyitva van, felmegyünk a két lépcsőfokon, bekopogunk. Semmi válasz. Az újabb kopogásra sem reagál senki, már a kapunál vagyunk, mikor kulcszörgést hallunk a ház felől. Vékony, ősz hajú nő áll ott, botra támaszkodik. Mazsola majdnem kiugrik a kezemből, a nőhöz lépek, hogy oda adjam a kiskutyát.
– Jöjjenek be ¬ mondja, nehézkesen megfordul, most látom csak a bal oldala béna. – Maguk voltak ott a balesetnél? ¬ Féloldalasan beszél, nehezen formálja a szavakat. Ügyetlenül próbál a kanapéra dobott papír zsebkendős tasakból kivenni egyet. Segítek neki, halkan sír. Mazsola az ölébe fészkeli magát, béna kezét nyalogatja.
– Igen mi. – válaszolom, a gombóc egyre nő a torkomban, nem tudom, mit mondhatnék, ami ilyen esetben vigasztaló lehet.
– Látták a lányom? Ugye nem szenvedett? – Zokogja. Tamásra nézek, tőle várok segítséget.
– Nem szenvedett. – Szólal meg a férjem. – Gyakorlatilag a baleset pillanatában meghalt. ¬ Az idős asszony töri meg a hosszúra nyúlt csendet.
– A rendőrök nem mondtak semmit. – mondja remegő hangon – csak azt, hogy a lányom meghalt – amikor csillapodik a sírása folytatja – és, hogy a kis unokám kórházba vitték. Nem tudták meg mondani, hogy van a kicsi.
– Máté jól van – közelebb ülök hozzá, átölelem a vállát – mielőtt idejöttünk megnéztem a kórházban. Nincs komolyabb sérülése, csak megfigyelésre tartják bent pár napot.
Pár percig sír megint, aztán kicsit akadozva, beszélni kezd. Elmondja, hogy öt éve meghalt a férje szívrohamban, nem sokkal utána neki lett egy agyvérzése, amiből két év alatt épült fel. a mostani állapotáig. A lánya gondoskodott róla, az ápolás mellett fordításokat vállalt, és angol nyelvű levelezést. Így ismerte meg Máté apját, akinek az üzleti levelezését intézte. A férfi egy nap bejelentette az Egyesült Államokba megy dolgozni, az itthoni vállalkozását felszámolja. Gabikának nem mondta, hogy menjen vele, azt sem, hogy majd hazajön, vagy tartják a kapcsolatot, így Gabika nem mondta el, hogy terhes.
– Mi lesz így velem – zokogja – magamat is alig tudom ellátni, Mazsolát még kiengedem az előkertbe neki ennyi mozgás elég, de a kis Mátét, hogyan látom el, amikor még tisztába sem tudom tenni.
Nem tudom, mivel tudnám biztatni, hiszen látom az állapotát, hiába nézek Tamásra, most nem segít ki. Azzal nyugtatom magam, vannak rokonaik, akik segíteni fognak. Legalábbis remélem. Azt megígérem, egy hét múlva elvisszük a kiskutyát az állatorvoshoz, hogy megnézzék, jól forr e össze a csontja.
Nehéz szívvel szállok be a kocsiba. Otthon a hálószobába húzódom, az ágyra fekszem és elerednek a könnyeim. Mi elvesztettük a kislányunkat, ez a pici fiú meg az édesanyját, és senki nem tudja mi lesz a sorsa. Tamás mellém fekszik, átölel. Ezért is szeretem, mert szavak nélkül is tudja, mire van szükségem.
Reggel sokáig ágyban maradunk, a szabadságunknak már úgyis lőttek. Kinek van kedve ilyen lelkiállapotban bármihez is. Délkörül azért bemegyünk a rendőrségre, újra elmondjuk hogyan történt a baleset aláírjuk a jegyzőkönyvet. A megérzésem nem csalt meg, meg tudjuk a fekete autót egy képviselő vezette, aki a mentelmi jogára hivatkozva nem tett, és nem is akar vallomást tenni.
Tamás a fejét csóválja, amikor elmondom, mire készülök, szerinte nem kellene ennyire beleártanom magam mások életébe. Nem tud eltántorítani. A ház előtt még próbál okosakat mondani, aztán csak legyint, amikor átülök a vezetőülésbe. A sorház előtt kicsit azért én is hezitálok, helyes e, amit teszek, végül úgy döntök igen. Bekopogok.
– Tessék elkészülni, meglátogatjuk Mátét. – Rám néz, a szeme kicsit felcsillan. ¬ Tudok segíteni? – megrázza a fejét. Félóra is eltelik, mire elkészül. A lánya is kocsival hordhatta, mert lassan ugyan, de rutinosan szál be a kocsiba.
A kicsi már engem is felismer, nyújtja a kis kezét, a mamájának is küld egy mosolyt. Gabi – mert így hívják, és mint kiderült nem is olyan idős, mint aminek látszik, alig múlt ötven, – hálásan néz rám.
Hazafelé beszélgetünk, elfogadom a meghívását, de megkér, főzzek én kávét, mert ő nem tudja a főzőt szétszedni. Szóba kerül az én életem is, elmondom, hogy nekem is meghalt a kislányom, és nem merünk másik gyereket vállalni, mert szinte biztos az is beteg lenne, mert mindketten hordozzuk a hibás gént, ami Hédi betegségét, majd halálát okozta. Elmondom, hogy sokáig nem tudtam beszélni a kis lányomról, még otthon a férjemmel se, de úgy éreztem megőrülök a fájdalomtól. Egy idő után rákényszerítettem magam, hogy beszéljek a róla. A fájdalom nem lett kisebb, de könnyebben el tudom viselni.
Ebben a nagy szomorúságban sikerül azért egy kis mosolyt csalni Gabi arcára, amikor elmondom, amin bemutatkoztam Abi név, valójában Abigélt jelent. Amikor én születtem az egész ország Abigél lázban égett. Mindenki türelmetlenül várta a következő heti részt a tévében, hogy alakul a kis Vitai Georgina sorsa. Bár nem tetszik, de jobban kiegyeztem volna a Georgina névvel. Anyám menthetetlenül romantikus énje meg mutatkozott a húgom névválasztásánál is, már nem emlékszem melyik rózsaszín könyv főhőse volt Mercédesz. Amikor rákérdeztem Aputól miért engedte, hogy ilyen neveket adjon anyu nekünk, visszakérdezett,: lehet vele ellenkezni? Sőt, megnyugtatott, hogy még jól is jártunk, mert ha fiúnak születünk, Vajk, vagy Koppány lenne a nevünk. Ami azt illeti, ha anyám a fejébe vesz valamit, azt onnan nagyon nehéz kiverni. Ha valamire igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást akkor az a szüleim kapcsolatára igaz. Apu mindig két lábbal állt a földön, anyu viszont álmodozó típus. Sose hallottam őket vitatkozni, csak nagyon ritkán emelte fel a hangját apu, ha anyu nagyon beleélte magát valami romantikus regénybe vagy filmbe, mert hajlamos volt rá. Olyankor úgy beszélt viselkedett, mint az imádott hősnő. Akkor is csak annyit mondott: Jolán! Anyu ebből értett.
Ami szomorúság most a lelkembe költözik, nem is a kis Máté sorsa miatt van, hanem Apu miatt. Az a legfájdalmasabb, hogy nem tudtam tőle elbúcsúzni. Nem tudtam neki elmondani mennyire szeretem, hogy milyen büszke vagyok, hogy ő az én apukám. Az utolsó percig hitt a gyógyulásban. Minden, olykor fájdalmas kezelést vállalt, hátha kigyógyul a hasnyálmirigy rákból, de a betegség végül legyőzte. Megtiltotta anyuéknak, hogy nekem szóljanak, hogy romlott az állapota. Amikor a húgom megszegte a neki tett ígéretét, és telefonált nekem, már nem volt magánál. Ültem az ágyánál, fogtam a kezét, beszéltem hozzá, remélve hogy eljutnak még hozzá a szavaim, pedig akkor már felült arra a villamosra, ami a végső állomáshoz viszi. Tamással akkor kerültünk közelebbi barátságba. Sokat beszélgettünk, meglepett az érzékenysége. Akkor egy se veled se nélküled kapcsolatban volt. A lány azzal zsarolta mindig, hogy elhagyja, ha nem kap meg valamit. A barátoktól kért néha kölcsön, hogy megvehesse a lánynak a drága ruhát, cipőt. Nekem is szerepem volt abban, hogy végül éppen ő szakított a lánnyal. Nálunk sem működött Csabával, nagy volt a különbség köztünk, és nem csak az anyagiak terén. Már akkor is szerettem vele beszélgetni, vitáink során is mindig ész érvekkel vitatkozott, sose pufogtatott üres frázisokat, a közhelyeket is kerülte. Amikor összejött Edittel, én mondtam, kevesebbet kellene találkoznunk, én sem szeretném, ha a barátom más nőkkel találkozgatna, még akkor is, ha tudom, csak Barátság van köztük. Nem vettem észre, vagy inkább nem akartam észrevenni, hogy nem bánná, ha több lenne köztünk, mint barátság.
A lakásba lépve úgy teszek, mintha meglepődnék, hogy itt találom Katát, pedig a parkolóban észrevettem a kocsiját. Ők ketten bár csak unokatestvérek, olyanok, mintha édestestvérek lennének. Nem is csodálkozom rajta, mert Tamást tízéves kora óta, Kata szülei nevelik, akkor halt meg az édesanyja. az apukája meg nem tudott megbirkózni a veszteséggel, sokáig nyugtatókon élt. Kellett neki pár év, és Magdi, aki maga is özvegy volt. Tamás apukája magas vékony férfi, csöndes, halk szavú, mint a fia. Magdival tökéletes párt alkotnak, mert mindketten tisztába vannak a másik veszteségével. Kívülállónak furcsa lehet, hogy ők, minden hónapban legalább egyszer kimennek a temetőbe, mindig két csokor virággal. Együtt tartják rendbe a sírokat, soha nem felejtkeznek el, az elhunytak név, vagy születésnapjáról.
Kata nem egyedül jött. A srác, akit bemutat, alacsonyabb nálam, sötét hajú. Ahogy a bemutatkozásnál a hihetetlenül világoskék szemeibe nézek, mintha valami örvény ragadna magával, hipnotikus a tekintete.
– Tudom, nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy Zsoltot bemutassam, de arra gondoltam, nektek is jót tenne, ha kimozdulnátok. Elmehetnénk estére vacsorázni négyesbe.
Annak örülök, hogy Kata végre talált magának valakit. Remélem, Zsolt nem fogja úgy átverni, mint a legutóbbi barátja tette, de semmi kedvem most egy zajos étterembe tölteni az estémet. Szerencsére a férjem is így gondolja.
– Aranyos vagy, hogy gondoltál ránk – mondja Tamás – de most inkább itthon maradnánk, nyalogatni a sebeinket.
Kata egy fintorral tudomásul veszi a visszautasítást, két tenyere közt dédelgeti a jeges limonádés poharát.
Sok mindent megtudunk Zsoltról. Például azt, hogy CNC hegesztőként dolgozik, hogy estin főiskolára jár, hogy van egy balkézről született tizenöt éves lánya. Itt felvonom a szemöldököm. Mire a férfi kicsit szégyellősen előadja, hogy a szakiskolai ballagáson jött össze egy lánnyal, ebből az alig pár hetet megért kapcsolatból született Timi. A lány szülei mindenképpen esküvőt akartak, szerencsére az ő szülei kiálltak mellette, így nem lett lagzi, de az apaságot vállalta. Tudom, hogy Kata Tamás áldását várja a kapcsolatára, de azt ő is tudja, erre egy találkozás nem elég.
Amikor kettesben maradunk, Tamás, mellém ül a kanapéra, félresöpör egy tincset a homlokomból, lehelete végigszánt a nyakamon. Beleborzongok. Tenyerem végig siklik a mellkasán. Megszabadít a ruháimtól, én is segítek neki a vetkőzésben. Régi játékunk ez. Az ölébe ülök, először lassú galoppban, majd vad vágtában száguldunk a gyönyör felé.
Soha nem hittem a sírig tartó szerelembe, hogy két ember tíz, húsz, akár harminc év múlva is olyan szenvedéllyel szereti egymást, mint a kezdetekkor. Már kezdek hívő lenni. Őt éve vagyunk együtt, Tamás érintésétől most is felpezsdül a vérem, a lábam elgyengül.
Ma sem akaródzik elhagyni a lakást. Lassan letelik a szabadságunk, és mi csak itthon ülünk. Meglepődöm a csengetésen, nem várunk vendéget. Gabi áll az ajtóban. Azt mondja taxival jött, muszáj valakivel beszélnie, de ha minket zavar, haza megy. Tamás hellyel kínálja.
– Ma reggel, járt nálam a körzeti védőnő. ¬ Kezdi a mondókáját a vendégünk, meglepően nyugodt hangon. ¬ Azt mondta, nem vihetem haza Mátét, csecsemőotthonba fogják vinni. – Itt elsírja magát.
– Biztosan van a családba valaki, aki tudna segíteni.¬ – Mondom
– Ki? ¬– Kérdezi elkeseredetten –, ki segítene? Nincs senkim! Tíz éve meghalt a nővérem, a gyerekeit azóta nem láttam. Azt se tudom élnek e. Más élő rokonom nincs. – Hangosan sír.
Megpróbálom vigasztalni, olyan ostobaságokat mondok, hogy minden rendben lesz. Persze hogy nem hisz nekem. Bocsánatot kér, amiért zavart minket, ragaszkodik ahhoz, hogy ahogy jött, taxival menjen haza.
Éjjel két óra van, és én nem tudok aludni. Nézem az ablakon bemosolygó csillagokat. Milyen végtelen békességet sugárzik az égbolt, ami alatt emberek vívják a saját harcukat. Ez a csöpp kisfiú még alig élt, és még mennyi küzdelem vár rá.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: