Sándor teája

– Jövök már! – kiabálta, apró csoszogó léptekkel sietett az ajtóhoz, amin egyre hangosabban dörömböltek. Két rendőr állt az ajtóban.

– A férjét keressük, — mondta az idősebb férfi, aki zsebkendőt vett elő, a szája elé tartotta. A lakásból erős hipó szaga áradt, de még ez sem tudta elnyomni azt az émelyítő bűzt, ami megcsapta az egyenruhások orrát.

– Alszik. – szorosabbra húzta vékony alakján, a viseltes háziköntöst.

– Hát szóljon neki.

– Majd mondom neki, hogy keresték. Ha nem bírja magát kialudni, morogni fog. – Megpróbálta az ajtót becsukni, az egyik rendőr a lábát az ajtónyílásba tette, finoman elkezdte befelé nyomni. Alig érzett ellenállást.

– Ne keltsék fel! – kiáltotta, reszkető hangon, görbe ujjait a szája elé vette, az arcát kockásra vésték a ráncok.

Az egyenruhások elindultak megkeresni a bűz forrását, az egyik zárt ajtó mögött meg is találták. A fiatalabb férfi, kirohant az udvarra, hangosan öklendezett, társa, az arca elé tartott kendőn keresztül telefonált a kollégáknak, helyszínelőket kért, mentőt az idős asszonynak, az ágyba fekvőnek már semmire nem volt szüksége, talán már két hete.

Az asszony ott állt ahol hagyták, — Ne keltsék fel! Ne keltsék fel – még akkor is ezt ismételgette, amikor a mentősök közre fogták, és beültették a mentőautóba.

A szomszédok tettek feljelentést a hatóságnál, az idős nő zavartsága miatt, és a házból kiszűrődő bűz miatt, amit akkor éreztek, ha szellőztetett, mert „kell a friss levegő” mondogatta a férjének, aki akkor már napok óta halott volt.

A kórházban gyermeki kíváncsisággal, vegyes félelemmel, ment az őt vezető mentős lánnyal, fogatlan szájával kicsit elmosolyodott, mintegy bocsánat kérésként, mert feljajdult a vérvételen. Engedelmesen át öltözött, befeküdt a felkínált ágyba. Végtelenül fáradt volt. Már nem is tudja, mióta alszik a férje, és ő őrizte az álmát, várva mikor ébred fel.

Éjfél is elmúlt amikor felébredt. A szobába csak a betegtársak hangos szuszogása hallatszott. Lassan felkelt, elindult a kijárat felé, csak úgy mezítlábasan.

– Hova tetszik menni? – lépett hozzá a nővér. Olyan vékony volt alig merte megérinteni, szinte az is csoda, hogy lábra tud állni.

– Haza kell mennem, ha Sándor felébred, kérni fogja a teáját. – A nővér torka elszorult, sok szomorúságot-fájdalmat látott már, de ez más. Ez a néni, a kórlapja szerint kilencvenhat éves, nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a férje már sosem ébred fel.

– Tessék csak nyugodtan visszafeküdni, vigyáznak a férjére.

Hajnalban a nővér csöndesen leült az ágy szélére, nézte az idős asszony kisimult vonásait. Nyugodtan ment el, érezte, van aki vigyáz, az ő, Sándorjára.