Karola letámasztotta a kerékpárt a lépcsőfeljáróhoz, maga leült a lépcsőre, remélte nem kell Tomira sokat várni. Kék, pamut térdnadrágot viselt, fehér ujjatlan pólóval, a lábán sportcipő volt. Félhosszú haját lófarokba kötötte, így szabadon hagyta magas homlokát, formás, kislányos arcát.
Két éve, az egyetemen találkoztak. Ő akkor a diploma munkáját védte meg, Tomi, órákat adott, ezzel egészítve ki a keresetét, ami nem volt sok, mint rezidens.
Úgy tervezték, elindulnak, kerékpárral sátrat, hálózsákot visznek magukkal, és egy jót kirándulnak, kihasználva így a szabadságukat.
Tomi úgy járt hozzájuk, mintha haza menne, a szülei nem csak elfogadták, hanem fiukként szerették is. Már- már több időt töltött náluk, mint otthon.
Ő viszont, még nem találkozott a fiú apjával, aki egyedül nevelte tizenöt éves korától. Az anyja akkor ment külföldre dolgozni, azóta nem tudnak róla semmit. Vagyis hát, azt, hogy új életet kezdett, azóta már van másik családja. Tomi nem haragszik rá, azon is csodálkozott a vidám, csupa élet nő, hogy bírt ki ennyi évet az apjával. Szerette, de a tisztelet az más dolog. Néha szégyellte is a csodabogár apját.
Kihalt volt a környék, ahogy az ilyen lakótelepeken megszokott. Még nem jöttek haza a munkából, vagy ha igen, mindenki elhúzódik a saját kis világába. Sokszor az ajtó szomszédok sem ismerik egymást.
Ahogy nézelődött, a sarkon befordult egy férfi. Tipikus tanárembernek látszott, a fémkeretes szemüvegével, a csatos bőrtáskával, a szürke öltönyben.
– Azt a kerékpárt tessék elvenni a faltól! – Szólt a lányra mikor oda ért hozzá.
– Nem zavar az ott senkit.
– Nem látja, hogy frissen van festve a ház?
– Semmi baja nem lesz attól, csak letámasztottam. – válaszolt a lány gyanútlanul.
– Ne vitatkozzon velem! Én egy diplomás ember vagyok! – Karola alig bírta vissza fojtani a nevetést. Sikerült türtőztetni magát, védekezőileg emelte fel a kezét, és ledöntötte a földre a kerékpárt.
Tomi megígérte, megjavítja a támasztékot, de eddig még nem volt rá idő.
– Mi olyan vicces? – Kérdezte Tomi, mikor végre oda ért, utalva az arcán elterülő vigyorra.
– Volt egy érdekes találkozásom!
– Hozd a bicajt, felteszünk rá a jó támasztékot indulás előtt. Már megvettem!
A lakásba érte a meglepetés!
– Apa! Megjöttünk!- És szembe találta magát a férfival, aki az imént rendre utasította.
– Apa! Ő itt Karola!- A lány elkuncogta magát, pedig megígérte a fiúnak nem neveti ki az apját. Már tudta mire gondolt.
– Pont egy ilyen neveletlen nőszemélyt hozol haza?
– Ti ismeritek egymást?
– Már találkoztunk. Igaz, nagyon diplomás úr! – Aztán a fiú felé fordult, – Ne haragudj! Megvárlak lent.
– Jobb is, ha elmegy! Meglátszik, hogy nem tanították jó modorra az alul iskolázott szülei.
A lánynak már elment a humorérzéke, visszalépett az ajtóból, mutatóujját a férfinek szegezte.
– Magának doktornő! A jogtudományok doktora vagyok. Csak én, a diplomámat munkára használom, nem mások leszólására, megalázására. És ha valami csoda folytán találkozik apámmal, az Ő megszólítása Professzor úr. A fizika tanszék Rektora! – Elindult kifelé, majd visszaszólt, – Ja! Anyám neve után se felejtse el oda tenni a Bírónő, vagy Doktornő címet. –
Szégyellte magát a kirohanása miatt. A szülei nem erre tanították.
Az apja ép olyan fesztelenséggel beszélt a szomszéd Piroska nénivel, akinek csak négy osztálya volt, mint bármelyik egyetemi kollégájával.
– Nem a diploma tesz emberré, hanem a mások felé mutatott tolerancia.- mondta sokszor, ha olyan emberrel találkozott, aki bármilyen indokkal lenézett másokat.
Úgy döntött, vár tíz percet, ha a fiú nem jön, elindul egyedül, a kerékpárra fel volt erősítve a csomagja, útra kész.
Meg is értené Tomit, ha megharagudna rá, bár fájna a szakítás, mert szereti a fiút. Kár lenne egy ilyen buta affér miatt eldobni a terveket, amiben a jövőjüket álmodták meg.
– Ne haragudj!- Fordult Tomi felé, amikor az végre megjelent az ajtóban.
– Ezt majd az úton megbeszéljük, ha még jönni akarsz velem.
– Igen. Jönni akarok. – Lépett közelebb, – megígérem, ha visszajöttünk, bocsánatot kérek apukádtól.- megcsókolta a fiút,- Én veled akarok élni, nem vele. Majd valahogy megszokjuk egymást. – Remélem – de ezt, csak hozzá gondolta.
Pár perc alatt felkerült az új támaszték Karola kerékpárjára és elindulta.
Tomi arra gondolt, a kemény szavak, amivel a lány távozása után illette az apját, talán, meghozzák a hozzájuk fűzött reményt. Tudta, megváltoztatni nem tudja, de talán kicsit visszavesz az arroganciájából.
Ha választania kell, ő azt a szép kerek popot választja, aki ott kerekezik előtte.
