Márta, a napi rutin szerint sétálni indult. Amióta Laci végleg elköltözött három éve, kialakított magának egy ritmus. Eleinte hiányoztak azok a dolgok, amik azelőtt bosszantották, a fürdőszobába eldobált zoknik, az asztalon felejtett, majdnem teli tejes doboz.
Bár késő ősz volt, gyönyörűen sütött a nap, a park fái közül, néhány csupasz ágaival nyújtózkodott, a többség még őrizte sárga, barna vöröses ruháját. Márta leült egy padra, becsukta a szemét, arcát a nap felé fordította, a sugarak körül ölelték, melegségükkel simítottak végig az arcán. Vékony talpú cipőbe bujtatott lábára figyelt. Már egészen pici gyermekként meg tanult másként hallani. A föld apró rezgései üzenetet küldtek, ahogy a gyenge fuvallatok is. Az úton autóbusz haladt, ez átmegy a hídon, gondolta az asszony, mert elfordult. A kerékpárost a légmozgás árulta el, amit maga után hagyott, a lábak trappolását is érzékelte, talán négy – öt futó lehet. Érezte, ahogy valaki leül mellé, de nem mozdult. Kis idő múlva a pad rezdüléséből tudta padszomszédja közelebb ült, elárulta a szaga is. Lassan kinyitotta a szemét, az idegenre nézett, aki beszélt hozzá. A férfi ugyan úgy lehetett harminc éves, mint hatvan. Bozontos szakálla nyakba lógó zsíros haja volt, a ruhája is ápolatlan. Márta felállt, világos kabátjának zsebéből elő vett egy kétszázast a férfi kezébe tette, rá mosolygott és elindult, sokáig kísérte a hajléktalan szeméből tükröződő hála.
Nem figyelte az utat merre jár, lábai ösztönösen vitték, megvárta, amíg zöldre vált a lámpa, balra fordult, innen már látszódott úti célja. Kovácsolt vaskerítésen belül egy hosszú egy emeletes épület állt, a tábla szerint iskola. Most nyílt az ajtó, hat-hét éves forma gyerekek futottak az udvarra, mosolyogva nézte őket. Ott van Bence, ujjongott magában. Öröme nem tartott sokáig, valaki megrántotta a karját. Ági a lánya volt az, aki heves kézmozdulatokkal förmedt rá – Mégis mit képzelsz? – Csak látni szerettem volna az unokám – jelelte vissza. – Ha lesz időm meglátogatlak – Mikor? – kérdezte vissza – Legalább had köszönjek neki – Anya! Menj el! Nem akarom, hogy a fiamat csúfolják miattad! – Márta lépett egyet hátra, olyan volt mintha valaki mellbe vágta volna, még a lélegzete is elakadt. A lánya szégyelli. Szégyelli, hogy az anyja siket. Tett még egy lépést hátra, megfordult és gyors léptekkel indult el, pár méter után már szaladt. Amikor kifulladt, leült, de most csak a pad szélére, olyan volt, mint egy ázott veréb, nyoma sem volt a régi magabiztosságának. Órákig bolyongott a városba, egészen besötédett mire haza ért. Az ágyára vetette magát, csak úgy kabátostól, lassan eleredtek a könnyei. Amit eddig nem érzett, vagy csak nem vett tudomást róla, most mázsás súlyként nehezedett a vállára, a magány.
Emlékképek villantak fel lelki szemei előtt. Az intézetbe töltött évek, amiket épen annyira gyűlölt, mint amennyire szerette. Ahogy vissza tudott gondolni, Laci mindig is ott volt a közelben. Neki nem okozott gondot a siket gyerekekkel való beszéd, mert az anyatejjel szívta magába a jelnyelvet, mivel a nővére siketen született, és azon kevesek közé tartozott, akik közel laktak. Amikor Emma, Laci nővére leérettségizett az intézetben, a fiú továbbra is visszajárt, barátai voltak ott. Hogy mikor sodródtak egymásmellé? Talán a szalagavatón, amikor Laci felkérte keringőre, és azt mondta gyönyörű, pedig ő rút kiskacsának képzelte magát, szerinte csak a ruha volt szép rajta. A ritmust, a lépéseket úgy betanulta, senki nem mondta volna meg, hogy ő a zenét nem hallja. Mártának kellett majdnem két év, hogy el tudja hinni egy siket lányt, szerethet egy halló fiú.
Egy siket embernek nagyon nehéz munkát találni, főleg úgy, hogy haza kell költözni vidékre. Egy csomagoló üzembe hajtogatott dobozokat, pedig folyékonyan írt olvasott oroszul. Laci kitartó volt, el is nyerte jutalmát. Soha nem bánta meg, hogy hozzá ment feleségül, annak ellenére, sem hogy tíz év után külön mentek, pár hónapra Laci botlása miatt, ezt leszámítva több mint húsz évig éltek együtt. A férfi beszélte rá, Ági születésekor, amíg gyesen van, tanuljon, és ő megfogadta a tanácsot. Az informatika nem vonzotta, inkább angolt tanult. A fordításra koncentrált. Eleinte egy magazinnak fordított cikkeket külső munkatársként, de ezek honoráriuma nagyon kevés volt, hiába mondta Laci, hogy ő megteremt nekik mindent, nem akart függeni a férjétől. Egyik volt iskolatársa kérte meg segítsen, mert túl vállalta magát. Egy geológiai szakdolgozatot kellet lefordítani. Márta akkor belevetette magát a geológiai ismeretekbe, hogy legyen fogalma arról, amivel dolgozik. És ott ragadt.
Laci sosem rejtegette, vitte moziba is, mindig feliratos filmet választott. Jártak nyaralni, úgy éltek, mint bármelyik házaspár. Ahogy visszagondol, akkor változott meg valami, amikor nagyobb lakásba költöztek, és ez Áginak iskolaváltással járt. Valahol érezte ő, hogy a lánya nem szívesen megy vele társaságba, az iskolai ünnepségekről is rendszerint nem szólt. A középiskolás szalagavatóján, felküldte őket a karzatra, mondván a többi szülő is ott van, csakhogy ne legyen a közelében. És most az arcába vágta kendőzetlenül, hogy mindig is szégyellte az anyját. Bencét is alig látja, Ági még az alapvető jelekre sem tanította meg a fiát.
Először arra gondolt, ír Lacinak, aki ígéretéhez híven sokat segít, anyagilag is. De mégsem írt, nem akarta, hogy miatta ő se láthassa az unokáját.
Napokig olyan volt, mint egy alvajáró, a határidős munkával is csúszott, éjszakába nyúlóan kellett dolgoznia, hogy behozza a lemaradást.
Amikor újra kilépett a lakásból, a vénasszonyok nyara még nem fulladt ki, a nap éppen úgy sütött, mint pár napja, talán a szél lett hűvösebb kicsit.
Most egy másik iskola felé vette az irányt. Nem is tudta mit remél ettől a látogatástól, talán kicsit újra gyermeknek lenni.
A portás nem akarta beengedni, már lemondott arról, hogy végig menjen a régi folyosón, amikor szemből meglátott egy férfit. – Balázs? – A férfi elmosolyodott. Ugyan az a szőke göndör haj, csak kicsit sötétebb, a kisfiús mosoly sem változott, és a régi a mozdulat is, amivel, az orrára csúszó szemüveget a helyére igazította.
Hatalmas szeretet volt abban, ahogy Balázs magához ölelte, végig tapogatta az arcát, a vállát, hogy megbizonyosodjon arról, nem csak álmodik. Az aula közepén álltak meg, belefáradt a kezük a jelelésbe, be annyi mondanivalójuk volt egymásnak, hisz ők gyerekként is barátok voltak. Pihenésként a férfi végig vezette az iskolán, a régi termüket is megnézték. Az évek alatt annyi változtatás történt az intézményben, alig lehetett ráismerni.
Balázs vacsorázni hívta, és most ott állt a kedvenc almazöld ruhájában, szomorúan tekintve a tükörképére, mert nem az a kislány nézett vissza rá, aki annyi csínyt elkövetett, szegény Balázs vitte el a balhét legtöbbször. A megszaporodott szarkalábak emlékeztették a korára, a férfi sem a régi lányt látja benne, biztosan.
Az étteremben elszállt minden félelme, hisz Balázs sem az a pelyhedző állú kamasz már. Az évek folyamán megszokták a kíváncsi tekinteteket, nem zavarta őket most sem. Balázs a magával hozott jegyzettömbre írta a rendelésüket azt adta pincér kezébe, és folytatták a beszélgetést. Márta megtudta a férfiről, hogy agglegény, mivel örökletes a siketsége, nem akart gyereket, és nem akart egy nőt sem megfosztani az anyaságtól, így nem nősült meg. Balázs sajnálkozott Márta válásán, gratulált az unokához, nem tudta, hogy a nő éppen azért van itt, mert azok eltaszították. Búcsúzáskor, nem telefonszámot, hanem e-mail címet váltottak.
Alig ért haza Márta, már ott volt az üzenet, másnap is, harmadnap is. A barátságuk úgy folytatódott, mintha az eltelt harminc év nem is létezne. Csak most a barátság mellé más is társult. A nő maga előtt is tagadta, hogy mint férfit is egyre közelebbinek érzi Balázst.
Ennek már öt éve, azóta férj és feleség. Egyszer még próbált közeledni Ágihoz, sikertelenül. Most van egy csapat gyerek, akiket kényeztethet, Balázs unszolására elvállalt egy nevelői állást az intézetben.
Most így közel a hatvanhoz, megtalálta, ha nem is a boldogságot, de a békét igen. Már nem fáj annyira, Ági árulása.
