/A kép saját alkotás./
Mint már említettem, dolgozom a Szivárvány folytatásán. Hoztam egy részletet belőle.
A törékeny fekete hajú nő lassan lépdelt a fehér kaviccsal felszórt kis ösvényen, ami egy kis patak partján haladt. Szépen ívelt szemöldöke, mandulavágású sötét szeme, formás orra és kissé telt szája volt. Mosolyogva figyelte az előtte lépkedő nőt, aki előre hajolva két kezét úgy tartotta, hogy a totyogó kis ember esését felfoghassa. A fiúcska még nem volt egy éves, de már elindult, igaz sokszor fenékre huppant de hősiesen felállt és ment tovább.
Az asszony boldogságát csak férje távolléte árnyékolta be. Rablóbandák garázdálkodnak a határ mentén, őket elűzni ment pár hete.
– Kala úrnő!- jött oda egy szolga – Vendéged van.- ő rápillantott a másik nőre, aki mosolyával felelte a fel nem tett kérdésre, hogy vigyáz a gyermekre. Remélte Noel érkezett meg, de bánatára csak egy fehér ruhás küldönc volt.
– Üzenetet hoztál a férjemtől?
– Nem úrnőm!- hajtotta meg magát az idegen- Ajándékot hoztam.- mutatott egy lapos ládára.
Kala gyermeki kíváncsisággal nyitotta ki, és halk felkiáltással nyugtázta az ajándék szépségét. Egy arany keretbe foglalt tükröt rejtett a láda, gyönyörűen megmunkált virágokkal, amik mintha körülfutnának a kereten. Nagyon élethűek voltak, szinte érezte az illatukat. A tükörfelülete is hihetetlenül tiszta.
– Ki küldte?- Kérdezte, de a küldönc már nem volt ott. Ki futott utána, csodálkozva látta a távolodó alakot, ahogy egyre halványabb, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Kala megborzongott, nem tudta volna megmondani miért, de veszélyt érzett. Gyorsan ki ment a gyermekért, nem is engedte már el maga mellől.
Másnap szerencsére meg jött Noel, így el is feledkezett félelméről, és az ajándékról is. A férfi vette észre a ládát, ami még ott állt a fogadó terem padlóján. Részletesen kikérdezte a küldöncről a szolgákat is, de nem tudott meg mást, mint amit a felesége már elmondott.
– Túl szép ahhoz, hogy elrejtsük. – Mondta, és az asszony, mivel nem szívesen vitte volna a szobájába, a fogadó terem falára akasztotta, had lássa mindenki ezt a remekművet.
Néha furcsa érzése volt, ha elment előtte, mintha füstös lenne, de ha eltávolodott tőle kitisztult az üveg. Egy idő után megfeledkezett a különös ajándékról, élte az életét, mint előtte. Soha nem akart királynő lenni, az uralkodást átengedte Noelnek, akit a tizenkettők is alkalmasnak találtak a feladatra.
A gyermek már segítség nélkül járt, kis arcocskáján diadalmas mosollyal mutatta új tudományát az apjának.
– Nézd!- hívta oda Kalát az ajándék tükörhöz a férfi. A fényes arany keretet mintha rozsda lepte volna be, az tükrön is látszott néhány vak folt.
– Kár érte, de így is szép még. – arra gondolt majd érte küld valakit, de meg is feledkezett rollá.
Egyszer egyedül volt a terembe mikor rá pillantott a fénye vesztett ajándékra, mintha kitisztult volna az üveg, de mire a belépő férfinek megmutathatta volna újra sötét lett. Már az ajtóban jártak amikor hangos csattanást hallottak, visszafordulva látták a tükör ezer darabra tört. Különös mód, az üvegcserepek nem estek ki a keretből.
Kala visszament, leakasztotta a helyéről, és bevitte a raktárba, ahol kiselejtezett bútorokat-ruhákat tartották. Már éppen lépett volna ki mikor észrevette az üvegről eltűntek a repedések, a keret is visszanyerte régi fényét. Kíváncsian ment közelebb, most is azt a különös füstszerűt látta, majd kitisztult, de nem magát látta benne, hanem egy fehér hajú öregembert.
– Aron?- kiáltott fel meglepetésében.
– Emlékszel rám?- kérdezte az öregember.
– Hogy ne emlékeznék a jótevőmre.
– Azt hittem te is olyan hiú vagy, mint a többi nő. Más a szobájába vitte volna.
– A küldöncöd tehet róla! Nem mondta meg, kitől van az ajándék.
Hirtelen annyi emlék tódult a szívébe. Az édesanyja arcát látta maga előtt, akinek a vonásaira már alig emlékezett. Az apja daliás alakját is látta, de eszébe jutott a férfi haláltusája is.
– Sok időt vesztegettünk-, hallotta a mágus szavát. – Pongus bajban van, csak te állíthatod meg! Útra kell kelned!
– Nem! – Szolt ő határozottan.- amikor először útra keltem, hány embernek kellet meghalnia értem?
– Nem érted haltak.
– Nem?- kiáltotta- Akkor a mester miért halt meg?
– A Mester már nagyon öreg volt és fáradt. Eljött az ő ideje.
– Igen? És apám?
– Apád alkut kötött a halállal.- miközben beszélt a tükörben megjelent a férfi, kezében a fénylények birodalmából ki menekített csecsemővel.
– Csak annyi időt kérek, míg felnevelem ezt a gyermeket.- hallotta az oly kedves hangot.
– Azon a nap mikor elhagyja az otthonát, érted megyek- szólt egy síron túli hang- azon a napon! Egy perccel se kapsz többet.
Ahogy eltűnt az apja képe, Aront látta újra.
– Ez a tiéd.- kezében, ott volt a régen levetett vörös köpeny.
Mennyi emlék köti ahhoz a ruhadarabhoz. A palotakertben a kis csalitos, ahol szinte egész életét élte. A nagy utazás szinte minden pillanata oda tódult az elméjébe. Látta Yasmin kedves arcát, Jamilt, ahogy mogorva képpel teszi a dolgát, a tünde szép arca is felsejlett előtte. Érdekes mód Pongust nem tudta emlékezetébe idézni.
Valami késztetést érzett arra, hogy megérintse a köpenyt. Persze tudta jól, hogy csak egy kép, mégis felé nyúlt. A tükör felülete hullámzani kezdett, mint a víz, és a keze a hűvös üveg helyett finom szövetet tapintott, ahogy visszahúzta a kezét a ruha ott maradt nála. Megbűvölten nézte, rásimította a másik kezét is, az arcához emelte, érezte a kelme puhaságát. Valami arra késztette, próbálja fel. Behunyta a szemét, és lassan a vállára terítette. Különös szédülést érzett, mikor felnézett, úgy érezte, forog a szoba. Aztán rájött ő forog! Lába nem érte a talajt, karját kitárta, mint régen, és legnagyobb csodálatára, az a régi dal is eszébe jutott. Ahogy földet ért, mintha egy nehéz súly nyomná a vállát, térdre rogyott.
– Hát itt vagy? – riadtan tekintett a belépő Noelre, amikor a visszanézett, újra a fénye vesztett, homályos, szilánkosra tört tükröt látta Hátra lépett, a férfi érintése elöl.
– Ez honnan van?- kérdezte az, és ő válasz helyett elsírta magát.
– Bocsáss meg nekem.- zokogta- Bocsásd meg a hiúságom, hogy nem gondoltam rád és a kicsi fiunkra.
– Kala!- ő válasz helyett leengedte a köpenyt, és megsuhintotta szárnyait.
– Mit tettél?
– Aron értem jött, – mutatott a tükörre- el kell mennem.- Hisztérikusan felnevetett- hogyan is gondolhattam, hogy ilyen könnyen kapom a boldogságot. Hisz mindenért fizetni kell!
Noel szó nélkül hagyta magára, és ez rosszabbul esett mintha meg szidta volna.
Nem vett magához semmit, ép úgy, mint amikor először útra kelt. Még a gyermektől sem búcsúzott el, nem volt benne biztos, hogy képes lenne rá. Száz ágra sütött a nap, amikor kilépett a palotából, a lelkében mégis vihar tombolt. Csodálkozva látta a fehér kancát, akit egy lovász tartott, egyszerű vadásznyereg volt rajta.
– A felséges úr üzeni, vigyázz magadra úrnőm!
Mielőtt elnyelték volna az erdő fái, még visszanézett, de nem látta a királyi város szépségét.
Lassú ügetésbe kezdett, ha nyílt területre ért a ló nyakára hajolva súgta- Repülj!- és az hosszan elnyújtott testtel szinte úszott a levegőbe. Tudta, sokkal gyorsabban haladna, ha ki merné bontani a szárnyait. De azt is tudta, hogy hajtó vadászatot indítanának ellene, és akkor nem tudna az előtte álló feladatra koncentrálni. Másfelől viszont, azt sem tudta merre menjen, hisz nem kapott útmutatást.
Falvakat, városokat hagyott maga mögött, de ha rá kérdeztek volna nem tudta volna megmondani merre járt. Semmit nem tudott a küldetésről, csak azt, hogy Pongust meg kell állítani. De miért? És hol? A felesége mellet lenne a helye, nem valami csetepatéban. Vagy lehet, hogy félre ismerte a férfit, és az nem tud meglenni harc nélkül. Próbálta emlékezetébe idézni a várost ahol Virággal hagyta, de nem jutott semmire.
Az ösztöneit követte. Ahol csak lehetséges volt kikerülte a lakott területeket. Gyümölcsöt mindenhol talált, és nem bízott az emberekben sem. Egyedül nem tudta volna megvédeni magát, bár tudta a hangjában nagy erő van, ártatlan embereket nem szívesen pusztított volna el.
Már nem számolta a napokat mióta van úton, amikor egy kisebb város fölött, egy hatalmas sziklát látott. A természet formálta ugyan, de akár emberi kéz munkája is lehetett volna. A szikla, ágaskodó medvére hasonlított. Némi információt akart szerezni arról nem halottak e valamit a harcosról, így a város felé vette az irányt.
Különös mód mintha már járt volna itt. Tudta, hogy nem, mégis ismerősnek tűntek a házak, az emberek. Még a fogadó is ott volt ahol számított rá, belépve, hosszú asztalokat látott, a sarki üres volt, ide ült. Az egyik asztalnál egy öregember ült, szinte várta, hogy az ajtó mögül a zenészek felálljanak, mint régen, amikor még azt sem tudta ki is ő valójában.
Miután éhét, szomját oltotta, oda lépett az öreghez, aki fejbiccentéssel jelezte üljön le.
– Gyorsan ide értél. — Mondta az öreg, a hangja halk elhaló volt
– Ismersz? – kérdezte Kala
– Nem! De tudom ki vagy.
– Azt is tudod hova kell mennem?
– Nem! Neked kell a helyes utat megtalálni.
– De hogyan? És miért kell megállítani Pongus? Aron szerint bajban van.
– Nem tudok neked válaszolni. – Mondta az öreg, és az asztalra tett egy kalitkát. Kala biztos volt benne az előbb még nem voltak ott a madarak. A kalitkában ugyanis három papagáj szerű madár kucorgott. Mielőtt még feltehette volna a többi kérdést, az aggastyán felállt és korát meghazudtolóan, fürgén távozott.
– Mit kezdjek veletek?
– Veletek! Veletek!- csicseregték halkan a madarak. Nem hitt a fülének, úgy gondolta csak a fáradság miatt hallja beszélni a madarakat.
A fogadóban éjszakázott. Sokáig nézte a sötét plafont álmatlanul. Nem tudta merre induljon tovább.
Vonzotta a szikla, meg akarta nézni közelebbről is, és úgy gondolta ott szabadon engedi a kalit lakóit.
– Nagyon szép vagy!- Simogatta meg az egyik zöld fejét. Legnagyobb meglepetésére a madár újra megszólalt.
– Szép vagy! Szép vagy!- és most nem a fogadóban hallott trillával, hanem Kala hangján szólalt meg, aki majdnem felkiáltott a felismeréstől. Üzenő madarat kapott.
Ez egy nagyon ritka állat, hosszú szöveget is meg tud jegyezni és az üzenetküldő hangján mondja el, a világon bárkit megtalál.
– Tudod hol élnek a tündék?- simított végig ismét a fején.
– Tündék! Tündék!- ismételte.
Elhatározta, megpróbálja rávenni Ajromot, hogy vele tartson. Lassan beszélni kezdett, látta az apró szemeket, ahogy figyelnek.
– Ha át adtad az üzenetet szabad vagy!
– szabad vagy! Szabad vagy!- Trillázta az, néhány kört tett meg a lány fölött majd eltűnt a messzeségben. A következőt Jamilhoz küldte, ugyan azzal az üzenettel, amikor a harmadikat vette kézbe, gondolkodóba esett. Yasminnak lakott-területen kívül, nem sok hasznát vették. Igaz ugyan, hogy nincs olyan zár, vagy csak kevés, amit a lány ki ne tudna nyitni. Másfelől viszont eszébe jutott, mennyire nehéz volt a kicsi gyerekét elhagynia. Biztosan született neki is gyermeke.
Szerencsére az ő népe békés emberekből áll, csak néhány rablóban banda tör néha át a határon, de átutazóktól bizony hallottak szomorú történeteket, háborúkról. Egyik ilyen elbeszélés villant fel előtte. A történet arról szólt, hogy az elrabolt lányokat visszaszerezni indultak hadba a férfiak, a kiszabadítottak között volt egy, aki nem hozzájuk tartozott. Nem is fogoly volt. Önként vállalta a rabságot remélve minél előbb megjön a segítség, és ő belülről tud segíteni.
Magas erős testalkatú nő, sok férfi megirigyelhetné az izmait. Világos kávészínű bőre és termetét meghazudtolóan szép arca volt. Ő volt, Kia az óriás Semmit nem tudott róla, de ha a mende – mondának hinni lehet, egy harcossal is felveszi a versenyt. Neki más üzenetet küldött, mint a régi barátainak. Őt busás jutalom reményében hívta meg.
Ahogy a harmadik madár is útra kelt, a kalitka lassan köddé oszlott.
X
