Kinga

   Kingával sosem volt semmi gond. Nem voltak olyan barátai, akik belevitték volna a rosszba. Egyedül azt a szokást vette fel, hogy minden vasárnap elment a templomba. Azt mondta, az osztálytársai is járnak, meg tetszik neki, ahogy a pap beszél. Jutka mama meg nem is bánta, legalább addig sincs láb alatt. A két nagy kamasz lánytól sem kérdezte mikor merre járnak, csak azt kérte, az iskolába ne bukjanak meg.

Jutka mama, ötvenes, kis kerek asszony volt, az arcán levő párnácskáktól, olyan volt az arca, mintha mindig mosolyogna. Pedig, nem mosolygott, nem volt kire, mire, utált ő mindenkit, legfőképpen a szomszéd Szabóékat, akiknek szinte munka nélkül gyarapodott a vagyonuk.

Tizenöt éve döntöttek úgy a férjével, mivel nem volt saját gyerekük, hogy nevelőszülők lesznek. Először az örökbefogadáson gondolkodtak, de úgy döntöttek, a nevelt gyerekek is olyanok, mint az örökbefogadottak, és még pénzt is kapnak értük. Jutka azt kikötötte, pelenkás gyereket nem akar. Először három testvér került hozzájuk. A nagyobb lánnyal nem is volt gond, az ikrekkel annál több. Főleg a fiúval. Hiába csak öt éves volt, de égetni való. Jutka egyszer el is verte, onnantól, legalább otthon nyugton maradt. Ők nem maradtak csak két évig, mert az apjuk újranősült és haza vitte őket. Jöttek helyettük mások, szám szerint öten, akkor már nem kellett Tóni papának sem dolgozni, és ez volt a jó világ Jutka mamának. Mosott főzött, kitakarított a gyereknevelést meg átengedte Tóninak, aki ezt nem is bánta. Tóni vállalt otthon ismerősöknek autószerelést is, így jól éltek. Bár nem kötődött a gyerekekhez, mégis megkönnyezte, amikor az első, aki közel tíz évet volt velük, elköltözött. Tóni sokáig kesergett, hisz még csak tizennyolc éves.

Jó volt ez így. Volt idő fodrászra, kozmetikára, barátnőkkel való traccspartikra. Volt rávaló is.

Három éve, Tóni fogta magát és meghalt. Nem volt előjele, beteg sem volt, csak a szívéhez kapott és vége is volt. Akkor éppen négy gyerekkel maradt egyedül, Zsuzska tizenhét volt, ő lett Jutka mama jobb keze, a támasza. Ha ő nincs, elviszik a gyerekeket. Bár a többiek mind elköltöztek otthonról tizennyolc évesen, Jutka mama nem is marasztalta őket, Zsuzska maradt, néhány hónapja költözött össze a barátjával.

Amikor már csak a két lány maradt, Zsuzska nem volt már eltartott, Jutka felkereste a gyámügyest akivel, az idők folyamán összebarátkozott, hogy kellene egy gyerek, olyan tíz körüli lány. Ügy gondolta ezt a három évet még végig viszi, amíg a legidősebb befejezi a középiskolát, addig is kell a harmadik gyerek, hogy a munkaviszony meglegyen.

Kinga szeretett iskolába járni, ott legalább meleg van, meg azt is szerette, amikor az édesanyjával összebújtak a dunyha alatt. Olyankor nagyokat beszélgettek. Elképzelték milyen lenne, ha apa is ott lehetne. De apa csak a képzeletükben volt velük, a teste ott feküdt a temetőbe, a betegség nem válogat, kit szeretnek kit nem. Kinga anyja teljesen összeomlott, amikor elvitték a lányát. Hiába könyörgött, bizonygatta van munkája, lesz rendes albérlet is, a gyámügyest nem hatotta meg.

Jutka mama kritikus szemmel nézte a jövevényt. Vékony, halvány arcú szőke kislány lesütött szemmel állt előtte. Amikor azt mondta neki üljön le, leült, fürödni ment, ha küldte. Jutka örömmel gondolt arra nem lesz ezzel a lánnyal semmi gond.

Kingát az első időkben a nagyobb lányok kísérték iskolába.  Néhány nap múlva már egyedül ment, hazafelé sem kellett érte menni. Egy ilyen alkalommal látott meg egy ismerős alakot az út túloldalán.

– Anyaaa! – kiáltott fel. Még szerencse, hogy nem jött autó, mert elé ugrott volna. Sokáig ölelték egymást. – Értem jöttél? Haza viszel? Anya, ugye haza viszel engem!? – az asszony csak állt folytak a könnyei.

– Nem vihetlek haza – csuklott el a nő hangja, és beszélt. Beszélt arról mennyire hiányzik az ő kicsi lánya, mennyit sír miatta, de ha most elmennek, Kingát olyan messzire viszik, ahol sosem találja meg. Ígérte, hogy rendbe teszi az életét és amint lehet, haza viszi. Addig is minden vasárnap találkozhatnak, mert hét közben dolgoznia kell, hogy tudjon pénzt félre tenni a közös jövőjükre. Akkor találták ki, hogy a templomban találkoznak, ott nem fognak feltűnni senkinek.

Kinga minden vasárnap nagy örömmel indult a templomba. Nem ültek távol a többiektől, de olyan közel sem, hogy zavarjanak másokat a beszélgetéssel. Sokszor csak szorították egymás kezét, és imádkoztak, mielőbb együtt lehessenek. Anya mindig hozott valami apró ajándékot, rendszerint csokit, meg néha pénzt is adott, vegyen magának valamit. Azt a pénzt Kinga gondosan eltette, kell a közös életre.

Hetek, hónapok teltek el, Kinga lassan megszokta az új életét. Nagyon hiányzott az édesanyja, de azért jó volt meleg szobában aludni, az, hogy nem kellet szégyenkeznie az iskolában, hogy valamit nem tudnak megvenni, hogy a ruhái, nem mások által levetett viseltes holmik.

Amiről Kinga nem tudott, hogy az édesanyja szinte havonta adta be a kérvényeket, hogy visszakapja a lányát, és rendre elutasították. Hiába volt munkája, bérelt rendes lakást, valami kifogás mindig volt.

Így telt el három év, amikor is a legidősebb lány sikeresen leérettségizett, a középső is elballagott, képzett fodrász lett. Jutka mama, mivel lehetősége volt rá, nyugdíjba ment, akár el is engedhette volna Kingát. Csakhogy nem akart egyedül maradni, és a többivel ellentétben, meg is szerette a különc szótlan lányt. Néha elgondolkozott azon, ha lenne saját gyereke, ilyennek szeretné. Ez, nem szól kettőt sem, nem kell utána takarítani, mostanában a mosást is elvégzi, a konyhában is kezdi kiismerni magát. Ezt biztosan nem fogja elengedni tizennyolc évesen, ezt magához láncolja örökre.

A félénk sovány kislányból, csinos kamaszlány lett, a haja világos gesztenyeszínűre sötétedett. Csak akkor élénkült meg, ha nagy ritkán a régiek, meglátogatták őket, magukkal hozva a gyerekeiket. Zsuzska jött sűrűbben, mert ő nem ismerte az édesanyját, és bár Jutka mama nem dédelgette, cirógatta, őt tartja annak. És persze a vasárnapi templomba járás is maradt, bár mostanában már nem kérdezi, az édesanyját mikor viszi haza. Néha abban is kételkedik, akarja e.

Kinga hátra hőkölt Jutka mama hirtelen szeretet nyilvánítása elöl, amikor az iskoláról kérdezte, megsimogatta a fejét, a kötelező ünnepeken kívül, ajándékkal lepte meg. Az is újdonság volt, hogy kirándulni vitte. Ilyeneket azelőtt sose tett. Zsuzska is csak annyit mondott erre, Jutka mama öregszik.

Kinga, egyik nap furcsa dologra ért haza. Idegen kocsik álltak a ház előtt. A nappaliban egy idegen férfi és egy nő ült, Jutka mama zsebkendőt szorítva az arcához halkan sírt, és ott volt Ő is.

– Anya! – kiáltott fel meglepetésében a lány

– Érted jöttem! – És ragyogott az asszony arca – Haza jöhetsz velem. Végre haza jöhetsz.

Kinga még sosem látta az édesanyját ilyen szépnek, néhány bénult másodperc után a nyakába ugrott. – Eltettem – bontakozott ki az ölelésből – eltettem—dübörgött a lába alatt a lépcső – mindet eltettem—kiabálta már lefelé jövet. – Minden pénzt, amit adtál, a közös életünkre. – Aztán Jutka mamára nézett. Oda ült mellé, átölelte a vállát. – Nem foglak elfelejteni, Jutka mama. Nem fogom elfelejteni, hogy te vigyáztál rám. – Jutka mama felzokogott, viszonozta az ölelést. aztán eltolta magától, — Menj! Menj már innen!

Kinga örömmel vette birtokba a szobáját, ami nem volt ugyan olyan szép, mint Jutka mamánál, de az édesanyjával lehet.

Pár hét után rájött, hiányzik neki a nevelő anyja. Jutka mama nagyon megörült a látogatásnak, és elfogadta a tiszteletbeli nagymama szerepét.