A festő

Ezernyolcszázhetvennyolcban, egy budai asztalosműhely fölötti lakásban, született egy fiú. Kicsi volt, gyenge. A Bába azt mondta az anyának, ne tegye mellre, mert úgysem marad meg. Az asszony mégis megpróbálta szoptatni, hogy ne tette volna, amikor a három lány után végre fia lett. A fiú erőtlen volt arra is, hogy az anyja mellét szívja. Egy hét múlva még élt. Két hét után elkezdett gyarapodni. Egy évesen már senki meg nem mondta volna, hogy születésekor már temették.

Csöndes, nyugodt gyerek volt, nagy kék szemekkel. Az egész család, de különösen az anyja, még a széltől is óvta, neki jutott mindig a legjobb falatokból. Amíg a többi gyerek az utcán csatangoltak, ő szívesebben ült a műhely padlóját belepő fűrészporban, és rajzolt. Ezek a rajzok nem ábrázoltak még semmit, legfőképp kacskaringós vonalak voltak.

Öt éves volt, amikor az anyjának a betegségéra a doktor vidéki levegőt javasolt. Az asszony fogta a két kisebb lányát, meg a fiút leutazott a nagybátyjához. A tizenöt éves maradt az apjával, valakinek vezetnie kellett a háztartást. Nem csak a betegnek, hanem a fiúnak is jót tett a tiszta levegő, egészen felélénkült, az arca is kipirult. Leginkább a határt szerette járni a nagybácsival, sokszor, amíg az a dolgát végezte, kifeküdt a rétre és órákig nézte a felhők játékát.

A család úgy döntött ott kezdje el az elemi iskolát vidéken, a nagybácsi legnagyobb örömére. Ők ketten nagyon megértették egymást, az idősödő férfi sem volt szószátyár.

Olyan volt a fiú esze, mint a szivacs, itta az iskolába tanultakat. Amíg mások még a betűket silabizálták, ő már folyékonyan olvasott, ahogy a tanítótól látta. Arról a szokásáról, hogy bámulja a felhőket nem szokott le, akkor sem, amikor beíratták a gimnáziumba. Itt figyelt fel rá egyik tanár, bármit mondtak neki hibátlanul lerajzolta, ő volt az, aki felvetette a családnak, miért nem adják festőtanoncnak. Ahogy ez, az apjának fülébe jutott, hazarendelte a fiát. Oda vette maga mellé asztalos inasnak, hisz egyszer majd neki kell átvennie a műhelyt.

A férfi rövid idő alatt rájött, hogy a fia, vagy túl fiatal tizenhárom évesen inasnak, vagy egyáltalán nem érdekli az asztalosság. Sokszor kapta azon, hogy a munkája helyett az ablaknál áll és elmélyülten nézi az eget. Hiába szidta meg, hiába került elő a nadrágszíj. A fiú zokszó nélkül tűrte a szidást, a verést is, olyankor pár napi elvégezte a munkáját, azután megint ott felejtette magát az ablaknál.

A férfi egyre többször gondolkodott azon, ki lesz az, aki tovább viszi a mesterséget. Ez a lány is, ahelyett hogy egy mesterember választott volna, hozzá ment egy fiskálishoz, aki a számoláson kívül nem ért semmihez, még egy szöget sem tud beverni. De majd a két kisebbel nem lesz ilyen elnéző, nekik majd ő választ férjet. Ha a fiára gondolt a fejét csóválta, csak a baj van vele.

A fiú tizenhat éves volt, amikor oda állt az apja elé, hogy ő bizony elmenne más műhelybe, új dolgokat tanulni, másféle bútorokat is tudjanak készíteni. Leginkább Bécsbe vágyakozott. A férfi kinevette, de a felesége addig könyörgött, hogy ráállt. Levelet írt egy ismerős bécsi asztalosnak, némi pénz is adott, ami elég az utazásra, meg kitart, amíg keresete lesz. Tudta, a fiú rövid úton haza jön, hisz olyan élhetetlen.

A fiú, hatalmas várakozással indult a nagy útra. Attól nem kellett félnie, hogy nem tudja magát megértetni, vagy ő nem érti majd a Bécsieket. Első hallásra megjegyezte az idegen szavakat.

A műhely, ahova az apja küldte szinte tökéletes mása volt az otthoninak. Az asztalos mester kis kerek, mosolygós ember volt.

Szállásként kapott kis szoba, inkább csak cella volt, egy ágy szekrény, és egy kis asztal fért el benne. Munka után a fiú a nyakába vette a várost, maga sem tudta mit keres. Mégis megtalálta. Egy kétemeletes ház oldalsó bejárata fölött lógott a tábla „festő tanoda”. Megmutatta a tudását, igaz nem ecsettel, csak ceruzával, megérdeklődte a tandíjat, aztán mégis csalódottan távozott, mert a Mester, csak napközben vállalt tanítványokat, akkor pedig neki dolgoznia kell.

Minden nap átszámolta a pénzét, ételre alig költőt, mégsem maradt sok, mert a szállás díját is levonták tőle.

Csak pár hónapig bírta a műhelyben, éppen kimentek a télből, akkor már egy kis padlásszobát bérelt, ami felébe került, mint amibe eddig lakott. Az asztalos is megunta a fiú nógatását, azzal bocsátotta el, jobb lesz, ha haza megy, mert egyedül sosem fog tudni megállni a lábán.

A fiú mintha erre várt volna, szinte szárnyakat kapva rohant a Mesterhez, leszámolta a tandíjat, nem gondolt arra, ami maradt két-három hónapi, esetleg fél évig lesz elég. A vászon is pénzbe került, és a festék is, amit a Mesternél tanult meg elkészíteni.

Gondolnia kellet arra is. valami munkát találjon. Legkönnyebben a vasútállomáson tudott bevételre szert tenni, tehetősebb utasok csomagjait cipelte. Aztán rámosolygott a szerencse, a postamester személyében, aki alkalmazta, mint kifutófiút. Még a fia levetett ruháiból is adott neki, hogy rendesen fel tudjon öltözni.

Már nem járt a Mesterhez, kidobott pénznek tartotta. Alig várta, hogy végezzen a munkával, rohant haza, odaült az ablakhoz és festett. Leginkább felhőket. Szürke borongós idő volt, amikor elkezdte. Másnap kisütött a nap, bárányfelhők kergették egymást, aztán viharfelhő került rá, megint bárányfelhők, vagy tiszta kék ég lett. Megint beköszöntött a tél, a szürke minden árnyalatával megfestve az eget, a fiú képe is egyre szürkébb lett. Fázott, mert tüzelőre nem futotta, enni is alig evett. Sok időt töltött ágyban, ilyenkor a képen a festék réteg nem vastagodott.

Ahogy kezdett tavaszodni, az ég is tisztult, egyre szebb felhők jelentek meg, a fiú pedig festette őket. Már nem is emlékezett mikor volt utoljára a postamesternél, nem is gondolt rá. A házmester volt az, aki ráverte az ajtót, a lakbért követelve. Hiába forgatta ki a zsebeit, néhány apró pénzérmén kívül nem volt semmije. A házmester kinevette, amikor felajánlotta a képet lakbér gyanánt.

Egy kis zsákban elfért az egész vagyona. Cipője, ruhája viseltes volt. A képre, és arra a kevés festékre, ami még maradt jobban vigyázott, mint az életére.

Az hogy haza menjen eszébe sem jutott, nem is nagyon emlékezett a régi életére. Folyton Párizs járt az eszébe, még a Mesternél hallotta Párizs a művészetek fellegvára.

Gyalog indult a nagy útra. Néha felkéredzkedett egy-egy szekérre, éhét erdei gyümölcsökkel, madártojással csillapította, vagy tanyákon, némi ház körüli munkáért kapott egy tányér levest. Volt ahol pár napig, vagy pár hétig ott is ragadt, ilyenkor kapott némi útra valót, esetleg kevés kis pénzt is. Már nem rezzent össze minden neszre, ha erdőn, mezőn hajtotta álomra a fejét. Azok közül, akikkel összehozta a jó sorsa, csak kevesen tudták megmondani jó felé halad e, így többször kellett módosítania az útirányon. Azt sem tudta mikor és hol lépte át a határt.

Késő tavasszal indult el, és már ősz volt, de Párizst még nem érte el. A korán jött hó, ott marasztalta egy gazdánál, aki jó pénzt ígért, ha segít a még lábon levő takarmány begyűjteni. Ez idő alatt szinte tökéletes lett a francia tudása.

A korai hó sokáig marasztalta, aztán kihasználta a hirtelen jött enyhülést, útnak indult. az útmutatás szerint, gyalogszerrel, pár nap alatt Párizsba ér.

Furcsa karneváli hangulat fogadta álmai városában. Színes ruhába öltözött emberek énekeltek táncoltak. Amerre nézett tűzijátékok robbantak. Magával ragadta őt is az emberek hangulata, bár el nem tudta képzelni mit ünnepelnek. – Honnan jöttél ember, a holdról? – Kérdezte egy maskarás, amikor az ünnepségről kérdezte – Ma van vége a századnak, holnaptól ezerkilencszázat írunk!

Mindenhol édességet osztogattak, nagy kondérokból mérték a gőzölgő levest. Egy díszes ruhás férfi, aki fehér lovon ült, egy marék bankjegyet szórt az emberek közé, a fiúnak sikerült négyet is megszereznie, egy egész vagyont tartott a kezében.

A vasútállomáson töltött két napot, amíg elült a zsivaj, és szállás után nézhetett. egyszerű padlásszobát keresett és talált is. És végre a hosszú utazás után, dacolva a hideggel odaült az ablakhoz, hosszan tanulmányozta az eget, ami most szürke volt, majd szépen lassan elkezdte hozzáalakítani a képet.

A Mester, akit felkeresett, sokáig nézte az elé tett festményt, majd halkan csak annyit mondott – Én önnek nem tudok már tanítani semmit, mindent tud. – a fiú szeme felcsillant.

Otthon még lázasabban festette a képet. Alig mozdult ki. Csak kenyérre költött meg festékre. Néha az ujjai elgémberedtek a hidegtől, jártányi ereje is alig volt az éhségtől. Egyszer ágynak esett, három napig fel sem bírt kelni, egész teste beleremegett a köhögésbe. Amikor jobban lett újult erővel állt neki festeni.

Bár a betegség elmúlt, a köhögés néha kínozta, egy alkalommal, mintha véres lett volna kendő, amivel megtörölte a száját. Gyorsan zsebre tette, amit nem lát az nincs is.

Nagyon gyönge volt, éjjel sokáig köhögött, de ma el kell menni, mert elfogyott a festék, meg hoz kenyeret is, mellé egy kis vajat, még tart a karneválon talált pénzből. Mikor is volt az a karnevál? Mit is ünnepeltek? Mindjárt indulok, gondolta, csak megpihenek kicsit.

Végre megjött a jó idő, vele együtt színesedtek a felhők. És ő festett. Azúrkék eget, amin játékos bárányfelhők kergetőztek, bíbort tett a kép aljára, a lemenő nap köré, majd türkizzel vette körül a villámokat. Megint jöttek a bárányfelhők, némelyiknek vörös volt a lába. Nem is értette, hisz gyönyörű tavasz van, honnan ez a sok hó, és miért piros……..