Dénesnek elege lett. Elege lett mindenből, a főnökéből, akinek semennyi munka nem volt elég, állandóan kiabált a beosztottakkal, csapkodta az asztalt. Elege lett a munkatársaiból, akik, ahelyett, hogy oda álltak volna a főnök elé, elmondani mi nem teszik, egymást piszkálták, áskálódtak. Másokra tolták a munka oroszán részét, hogy nekik kevesebb maradjon. Elege lett, a szomszédból, akinek akkor jutott eszébe fúrni-faragni, amikor ő pihenni akart. És elege volt a barátnőjéből, akinek a legnagyobb problémája, az aktuális műkörme, meg a haja színe volt. Az utolsó csepp, az anyja beszólása volt.
– Itt vagy fiam harminc évesen, és még saját lakásod sincs. Holott az évfolyamtársaid, mind vezérigazgatók, nagy házuk van személyzettel. – Akkor legszívesebben megszorongatta volna az anyja nyakát
–Nem akarok vezérigazgató lenni, nem akarok palotába lakni, személyzettel, egyszerűen csak élni szeretnék, Élni!
Úgy döntött, kilép ebből a mókuskerékből. Van némi megtakarítása, hála az előrelátásnak. Bettivel, a kezdetek óta, külön számlán vannak. Néha adott a lánynak egy-egy kisebb összeget, mert a maga keresete nem volt elég ruhákra, kozmetikára, fodrászra. Amikor megismerte, nagyon menőnek érezte, hogy ilyen nő van az oldalán, rövid időn belül rájött, nem vele fog családot alapítani. Egyszerűen a lány erre alkalmatlan volt.
Amikor meghozta a döntést, egészen megkönnyebbült. A munkahelyén, fizetésemelést kínáltak, csak maradjon. Csábító volt az ajánlat, ha elfogadja, semmi nem fog változni. Otthon, bedobott néhány ruhadarabot egy bőröndbe, Betti krokodilkönnyeit figyelmen kívül hagyva, becsukta maga mögött az ajtót. Nem aggódott a lány sorsa iránt. Ahogy őt behálózta, majd keres más férfit.
Nem csak lelkileg, testileg is felszabadult. Felengedett a hátában a görcs, ami az utóbbi időben úgy megkeserítette az életét. Nem tudta, hova, merre induljon. Beszállt a kocsiba, kezével mutatta az irányt – Előre!
Kerülte az autópályákat, inkább a mellékutakat választotta. Néha megállt, kiszállt a kocsiból, gyönyörködött a hullámzó búzamezőkbe. Kezét végighúzta a duzzadó kalászokon. Apró falvakban járt, takaros kis házak között, amik közel voltak ugyan egymáshoz, de nem annyira, hogy zavarják egymást. Vágyakozva nézte az elsuhanó tanyákat—micsoda nyugalom. Nincs zaj, füst. Nincs ordító főnök, csak a tiszta levegő, meg a csend.
Megállt egy facsoportnál, hátát az egyik fa törzsének döntve leült. Belekortyolt az ásványvízbe. Amit ő csendnek mondott cseppet sem volt az. De ezek a zajok mások voltak. Madarak csicseregtek, egy a többieket túlkiabálta, biiibbic-biiibic. Valahol tehén bőgött. Egy traktor pöfögött el az úton, a pótkocsija magasan megpakolva. Dénes elmosolyodott. Széna, vagy szalma? Egy városi gyereknek örök dilemma. Ahogy nézte a tájat, Petőfi sorai jutottak eszébe:
„Lenn, az alföld tenger sík vidékin,
ott vagyok hon, ott az én világom,
börtönéből szabadult sas lelkem,
ha a rónák végtelenét látom. „
Most értette meg ezeknek a soroknak a jelentését. Felállt, széttárt karokkal forgott, az arcát a nap felé fordította, és teli torokból bele kiabálta a világba – Szabad vagyok! Szabaaaad! Bár órák óta úton volt, a kacskaringós mellékutak miatt, amik sokszor a kiindulási ponthoz vitték vissza, még száz kilométert sem tett meg. Úgy döntött, jobban meg akarja ezt a tájat ismerni. A legközelebbi csemege boltba vet néhány kiflit, és megérdeklődte, hol találna a közelbe szállást. Egyszerű kis panzióba tért be, a pultnál álló fiatalember unottan írta fel a vendég adatait. Ő arra nem tudott válaszolni, hogy meddig marad. alig tette le a fejét már el is aludt.
Reggel újult erővel indult felfedező útra. Megint járt a már ismert kis falvakba, kukoricások mellett haladt el. Egy helyen az út mellett tehenek legeltek. Megállt, gyönyörködött a szép állatokban. Máskor kis csalitosnál állt meg, őzek baktattak el előtte. Egyikük felemelte agancsos fejét, beleszimatolt a levegőbe. Úgy ítélhette meg, hogy nem veszélyes a látogatójuk, komótosan folytatták az útjukat.
És akkor meglátta. Ott állt az úttól nem messze, a tornác hívogatón mutatta árnyékát, piros teteje fénylett a naptól, apró ablakaival kacsintott. Körülötte hatalmas, évszázados fák, egy hosszú nádtetős épület, talán istálló. És ami a legszebb volt, a tábla, ami az út mellé volt tűzve. Eladó! Ott volt egy telefonszám, és egy cím is ahol érdeklődni lehetett. A címet választotta. A csöngetésre egy fiatal nő jött ki a házból, kezét a kötényébe törölte. – Mi tetszik? – talán a hirtelen jött szabadság tette, de a férfi gyönyörűnek látta a nőt, pedig cseppet sem hasonlított azokra, akik eddigi életében mellette voltak. Barna festetlen haját kis lófarokba kötötte, az arcán nem volt egy deka smink sem. Ívesre szedett szemöldöke mutatta, azért ad ő is magára. Amikor a kezét nyújtotta Dénes látta, nem csak, hogy műkörmei nincsenek, de még lakk sem a körmén. Amikor elmondta mi járatban van, behívta a házba. Modern, de egyszerű konyhabútor, a sarokba ebédlőasztal.
– Bocsánat, mi itt vidéken a konyhában éljük az életünket.
– Ennyire látszik, hogy messziről jöttem?
– Erre felé, a férfiak ritkán járnak manikűrbe. – Dénes elpirult, gyorsan zsebre tette a kezét, de úgy gondolta illetlenség, így inkább rámarkolt az elé tett kávés pohárra. Gyorsan a tárgyra tért. Meg lepte a ház ára, hisz ennyiből Pesten, egy garázst sem vesz. – Az a ház a szüleimé volt. Három éve meghalt az édesapám is. A szívem szakad meg, hogy el kell adni, de nem tudok vele mit kezdeni. Nekem itt van ez a ház, a kert, van pár jószágom, nekem ez éppen elég az iskola mellett. – mosolyogva tette hozzá – elsősöket tanítok az iskolában.
Dénes ült a tornácon, kellemesen meleg volt. A lemenő nap vörösre festette az égalját. Valahol egy madár trillázott, egy másik válaszolt neki, aztán újra csak a szél zúgása hallatszott. Lenézett az ölében fekvő kislányra. Öt év telt el a nagy elhatározás óta, amit egyetlen percig sem bánt meg. A házat meg vette, kicsinosította. Lassan beletanult a gazdálkodásba, közbe sűrű vendég lett a tanítónőnél. Talán akkor érezte igazán, hogy haza ért, amikor az oltár előtt álltak. Egy éve pedig megszületett az első gyermekük. Ha nagyon hiányzott a nyüzsgés, mert azért ha ritkán is, de hiányzott, felutaztak a szüleihez. Rendszerint néhány nap után menekültek haza.
Gondolatban most válaszolt az anyja régi kirohanására. Van palotám anya. Igaz kívülről kisparasztháznak látszik. Személyzet? Minek az, ha magam is le tudom kaszálni a szénát, gúlába tudom rakni a szalmabálákat. És eszébe jutott a régi dilemma, Széna, vagy szalma? Már tudja a választ.
