Ida, világgá megy

Ida, lassan kerülgette a parti köveket, ami nem volt könnyű művelet, úgy, hogy az ember kerékpárt tol maga mellett.

Az előző, szabadba töltött éjszaka után, már nem tűnt olyan jó ötletnek, a világgá menés.  Legszívesebben, felhívott volna valakit, hogy jöjjön érte. De kit, és mit mondjon neki? Te, figyelj már, tegnap, amikor haza mentem, a férjem éppen hetyegett a szeretőjével, amitől én úgy megijedtem, hogy világgá mentem, és most nem tudom hol, melyik bolygón vagyok. De, amúgy sem így történt az egész.

Kisé eltávolodott a parttól, nem hiányzott volna egy defekt. Akkor gyalogolhat továbbra is, hiába találna járható utat. Még este, áthaladt egy nagyobb falun, éppen zárás előtt esett be egy boltba, Valami sugallatra, vett néhány konzervet, kekszet, egy fél kiló kenyeret, meg két ásványvizet.

Arra jó volt ez a kaland, hogy nem gondolkozott azon, miért is indult útnak. Az erdő kicsit eltávolodott a folyóparttól, ő annak vonalát követve, rátalált, egy viszonylag járható kocsi nyomra, amin látszott, régen, nem használják. Egy helyen, megállt pihenni, néhány kekszet kapott be, közbe nézelődött. A fák között megbújva, mintha egy kis házat látott volna. Egy idő után, győzött a kíváncsiság. A kis ház, horgászkunyhónak bizonyult. Az ajtón, ha volt is zár, az megadta magát az időnek. Bent egy polcos szekrény, egy régi divatú kihúzhatós rekamié, asztal, és a sarokba egy viseltes teatűzhely, a falnak támasztva, egy rövid nyelű szák.  Úgy döntött, itt marad éjszakára, mégsem a szabadba kell aludnia, még ha a földre fekszik is.

Megérdemli- mondogatta magába – megérdemli.

Száraz gallyat gyűjtött, még emlékezett rá, hogyan kell begyújtani. Csak amikor bekészítette a tűzrevalót, akkor jött rá, nincs, amivel meggyújtsa. Kicsit fintorogva kanalazta ki, a hideg székelykáposztát a dobozból.  Kiült a partra, nézte a naplementét, szégyenlősen törölte le a könnyeit, mert eszébe jutott, régen mennyit ültek így Csabával. Már majdnem egészen sötét volt, amikor visszament a kunyhóhoz, a földre terített dzseki volt az ágya, a hátizsákot használta párnának.

Hajnalba ébredt, hosszan nézte a napfelkeltét. Arra gondolt, ha lenne tűzszerszáma, itt maradna pár napig. Még tart a vénasszonyok nyara, kihasználhatná a jó időt. Aztán tiszta fejjel, hazamenne, és elrendezné az otthoni dolgait.

A régen használt kocsiutat követve indult el, itt már nem kellett gyalogolnia. Lassan tekert, hogy az esetleges akadályok előtt meg tudjon állni.  Egy idő után az út eltávolodott a folyótól, hatalmas fák között haladt. Ida nem sietett, van ideje. Minél tovább hiszik, hogy eltűnt, annál tovább tart Csaba szenvedése. Legalábbis, remélte, hogy a férfi megijedt, amikor ő eltűnt.

Amikor kiért, az országútra, a tábla szerint, tíz kilométerre van egy város, ő arra indult. Jó volt emberek között lenni, hallani a zsongást. Bár, maga előtt is titkolta, de amikor letért, a járt útról, és nem talált vissza, nagyon megijedt.

Leült a parkba, elmajszolt egy csokit. Lassan körvonalazódott a gondolataiba egy terv.

Amikor bekapcsolta a telefonját, a sok nem fogadott hívás között Csabáé volt a legtöbb. Az anyja is hívta számtalanszor. Keresnie kell egy helyet, ahol feltöltheti, de annyi van még benne, hogy felhívja az anyját, úgy sem akar sokat beszélni.   

 – Jaj, kislányom, hol vagy?

– Anyu

– Csaba már ezerszer hívott

 – Anyu

– Már a rendőrségen is…

–Anyúúúúúú! –  A másik oldalon csönd lett végre – Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Ha elmondod Csabának, hogy hívtalak, soha többet nem állok veled szóba.

– De kislányom! Mi történt veled?

 – Kérdezd meg Csabát. Jól vagyok, ne aggódj, de ne szólj neki.  – ezzel bontotta a vonalat, ismerte már az anyját annyira, hogy papagájként ismételgeti a kérdéseit.

A bevásárlóközpontban célirányosan vásárolt. Vett egy hálózsákot, két pakli gyufát, gyertyákat, elemlámpát, konzerveket, tartós kenyeret, két rekesz ásványvizet, némi tisztítószert. Amit az újonnan szerzett kerékpáros táskába pakolt és elindult vissza a horgásztanyához.  

Belépve, összedörzsölte a két tenyerét, mihez is fogjon hozzá. Összefogott nádköteg volt a seprűje, az ágyat, nagy nyögések közepette kihúzta a szabadba, és egy vastagabb ággal püfölni kezdte. Sok időbe telt mire már nem jött belőle por. Estére hullafáradt lett, de takaros rendet varázsolt, bár tudta, ez még messze van a tisztaságtól, de lehetett használni az asztalt, a kályhába ropogott a tűz, amin most meg  melegítette a konzervet.

Most sem aludt sokat, figyelte a zajokat. Az ágroppanást, amit az őzek, vagy más kisállatok idéztek elő. Valahol felrikoltott egy madár. Ma jól lakik a róka család, gondolta.

Amikor elfogyott a munka a házba, kiült a partra, és elkezdte rendezni a gondolatait.

Tíz éve kötötte össze az életét, azzal a férfival, akiről azt hitte, élete szerelme. Közösen tervezték a jövőt. Mindkettőjüknek olyan munkájuk volt, amit szerettek, és jól is kerestek vele. De ahelyett hogy éltek volna, kuporgattak, minden forintot félre tettek, a szabadságuk alatt is, csak kisebb kirándulásokat tettek, minél előbb meglegyen a közös lakás. Az albérlet is sokba került. Két éve, végre valóra vált az álmuk, igaz csak egy másfél szobás házat vettek, de majd ki bővítik. Szóba került, a gyerekkérdés is, és a férfi látszólag rábólintott. Megtartották az esküvőt is. Olyan tökéletesnek tűnt minden.

Ida, sose volt az emberekkel bizalmatlan, így nem tűnt fel neki, hogy több alkalommal is ott találta azt a nőt, akit ő barátként szeretett. Egyik alkalommal, a kölcsönkért könyvet hozta vissza, másik alkalommal, valamit elkért. Azon a nap, már reggel sem érezte jól magát, de bement dolgozni. A főnöknője mondta dél körül, menjen haza, majd ők tartják a frontot. Bárcsak ne tette volna. Hazaérve, furcsa hangokat hallott. Amikor benyitott a szobába, a barátnője csupasz hátsójával nézett farkasszemet. Annyira meglepődött, hogy nem tudott semmit reagálni. Becsukta az ajtót, a konyhába ment kávét főzni. Amikor kijöttek, még mindig a sokk hatása alatt, csak annyit kérdezett, kérnek e kávét. Az a nő, nézett jobbra-balra, de legfőképp a cipője orrát, nem kösz, mondta és elviharzott. Csaba magyarázkodását meg sem hallotta. Mintha semmi nem történt volna,– hoztam tarját, sütök hozzá krumplit. – a férfi erre azt válaszolta , – átmegyek apóshoz, megnézem a kocsit .

Ida, egy percig még ült, az ölébe összekulcsolt kezeit nézte, aztán felugrott, és lázasan pakolni kezdett.  Gyorsan megtelt a hátizsák, pulóver, nadrág került bele, némi fehérnemű, egy dzsekit is magához vett. Kerékpárra ült, és elindult világgá. Akkor nem gondolkozott. Mivel mindenhova bringával járt, nem okozott gondot letekerni akár húsz-harminc kilométert sem.  Nem nézte a táblákat, mikor merre jár. Talán észre sem vette, amikor letért az aszfaltozott útról. Sötétség vette körül, bevackoltat magát, egy nagy fa tövéhez. Szinte az egész éjszakát ébren töltötte.

Egyszer haza megy. De hova haza? Az a ház már, nem az otthona. Azt már bemocskolták. Ott nem maradna akkor sem, ha ki tudná fizetni Csabát. Keresni kell egy albérletet, Zsókát is fel kellene hívni, írjon ki pár nap szabit. Meg is tette, de a főnöknőjének is a lelkére kötötte, ne szóljon a férjének.

Úgy döntött, még marad egy napot és haza megy. De a sors, másként akarta. Már éjszaka eleredt az eső. Nem csak csöpörgött, zuhogott. Gondolatban megdicsérte azt, aki a kis házikót építette, mert az idő sem kezdte ki a tetőt.

Egy hét után, még nem pánikolt, de a készletei vészesen elkezdtek fogyni, akár esik, akár nem, el kell indulnia néhány napon belül.

Szemerkélt, még amikor útnak indult. Kicsit fájó szívvel hagyta maga mögött a kis házat, ahol megtalálta a békét.  

Biztosan a sors akarata volt, hogy itt maradjon, mert másként nem látta volna meg az álláshirdetést. Biztos volt benne, hogy amikor itt járt, még nem volt ott.

Azóta eltelt egy év, a válást kimondták, a házat eladták, a ráeső részből, megvette a kis horgásztanyát, aminek a tulajdonosa már nagyon idős volt, ezért nem használta.  Amint ideje engedi, megy ki, csinosítgatja, szépíti.  Ha nyugdíjas lesz, ide fog kiköltözni, távol a világ zajától.