Iza, kiült a teraszra állított öblös nádfotelbe, maga alá húzta a lábait, két tenyerét rásimította a kávés bögrére. Ez az egyetlen káros szenvedélye, kávé, sok-sok tejjel. Nézte az utcán elhaladó embereket, próbálta kitalálni, ki hova siet. Neki, van még egy hét a szabadságból, a semmittevésre. Megrázta fejét, mintha a zavaró gondolatokat akarná elhessenteni.
Elmúlt ötven, úgy elszaladtak az évek mellette, szinte észre sem vette. Dolgozott, gyereket nevelt útnak indította őket. Pedig a kicsit meddig marasztalta. Hol lenne jobb helye, mint otthon, minek akar világgá menni. Aztán rájött, nem élheti a gyereke életét, aki szárnyalni akar, repülni az álmai után.
De most, most kárpótolni fogja az élet a sok lemondásért, szenvedésért. Csak egy kattintás volt. Egy icipici mozdulat a mutatóujjal, hogy visszaigazolj az ismerősnek jelölést.
Iza repült, szállt vissza az időbe, hogy újra az a mindig mosolygós tizenhat éves lány legyen. A mosolya, nem csak annak szólt, hogy szép az élet, hanem a kék szemű magas srácnak, Kristófnak is, aki folyton ott téblábolt mellette. Az első bátortalan csóknak, a kíváncsi érintéseknek, amitől rendre meg is ijedtek. Hatalmas szerelem volt, ami egész addig tartott, amíg a fiú családja elköltözött.
Naponta jöttek-mentek a levelek, szerelmes üzenetet hoztak, ígéreteket, amik sosem lettek beváltva. Lassan ritkulni kezdtek ezek a küldemények, míg el is maradtak. Iza, akkor már másik fiúra mosolygott, vele tervezte azt a jövőt, amit egy éve még a kék szemű sráccal.
Az üzenetekbe küldött fényképeken, nem látta, hogy Kristóf fölött is eljárt az idő. Nem látta a szeme körüli ráncokat, a szája két oldalára bevésődött mély barázdákat. Előtte az a büszke tartású srác volt, aki az emlékeiben élt. És tudta a férfi is így érez, mert azt az időket elevenítették fel.
Iza, örült, hogy Kristóf csak az üzeneteket látja, amit elküld, az arcát nem, amin végigfutottak a könnyek, éppen az utolsó találkozás jutott eszébe, az utolsó csók, ölelés.
Beszéltek másról is, az, azóta eltelt időről. Iza szűkszavú volt, a férfi nem, szinte nyitott könyv volt számára, hisz mindent elmondott magáról, a házasságairól a válásokról, arról, hogy a harminc év, amit Londonba töltött már sok idő ahhoz, hogy haza költözzön. Nincs semmi, és senki, aki ide kötné. Ez a mondat fájt Izának.
Az a pár hét alatt amióta beszélgettek Iza megváltozott. Fodrászhoz ment, csinos nőies ruhákat kezdett hordani. Évek óta nem mosolygott, ha meg is tette inkább grimasznak látszott, most az ismerősök is rácsodálkoztak a változásra.
A férfi, képeket küldött arról ahol, és ahogyan él. Mesélt, az utazásairól, a Görög szigetekről, Izlandról, Skót kastélyokról küldött képeket, hajó utakról.
Izát, teljesen elvarázsolta ez a nagyvilági lét. Nem vette észre, hogy ahogy ő megváltozott az idők folyamán, a férfi sem az már, mint akit régen ismert.
Beszéltek egy esetleges találkozásról, de hát London nem a szomszédban van, ezerötszáz kilométert átszelni, mégsem olyan, mintha a szomszéd faluba akarna átruccanni. Iza eldöntötte, mivel még sosem volt külföldön, majd ő elmegy Londonba. Kristóf lelkes volt, írta, hol tud olcsó repülőjegyet venni, hol vannak Londonba olcsó szállások.
Iza, lázasan készülődött, még indulás előtt venni akart pár dolgot, így előző nap felutazott Pestre a nővéréhez.
A bevásárlóközpont sorai között sétáltak, a nővére éppen egy vicces sztorit mesélt, de Iza nem nevetett. Meredten nézte a férfit, akin látszódott, ő sem számított a találkozásra. Kristóf, a bevásárlóközpont kék egyenruháját viselte, éppen egy raklapról pakolta a dobozokat egy polcra.
Iza sarkon fordult, szinte futva ment a kijárat felé, a nővére alig érte utol. Nem válaszolt a kérdésre mi történt, pénzt nyomott a testvére kezébe –kint megvárlak – mondta.
Jó!