Irma, nézte a férfi arcát, ahogy aludt. A homlokán kisimult a vízszintes ránc, észrevett a halántékán néhány ősz hajszálat. Meg sem kérdezte a korát, bő negyvenesnek saccolta. Óvatosan kibújt a takaró alól, a fürdőbe ment. Igyekezett halkan mozogni. Lezuhanyozott, amíg a haját szárította, nézte magát a tükörbe. Elmúlt harmincöt, szép arcát szőke göndör fürtök keretezték. Már gyerek korában is csodájára jártak a gyűrűs fürtöknek. Csak egy baj volt vele, nem fogta a fésű. Hiába szeretett volna ő is szép derékig érő hajat, mint az ovis társainak volt, a göndör fürtöket nem lehetett kordában tartani, ha kicsit lenőtt. Egyszer akarta megnöveszteni, tízen évesen, a reggeli fésülködések beértek egy kínzással. Fájó szívvel, de elfogadta, hogy örök rövid frizurára van ítélve. Cserében, mindig úgy állt a haja, mintha éppen akkor lépett volna ki a fodrásztól.
Már a kabátját vette fel, amikor Barna megszólalt mögötte. – Elmennél köszönés nélkül? – Csalódás érződött a hangjában. – Haza viszlek – és öltözni kezdett – Azt hittem együtt töltjük az ünnepeket – a lány szomorúan elmosolyodott – Elbújni a világ elöl? Nem köszönöm, ezen már túl vagyok párszor. Nem akarok senki titkos szeretője lenni. – A férfi kezében megáll a pulóver, amit éppen a fején akart át húzni – Mi van? Ki beszél itt titkos szeretőről? Eszem megáll. Inkább főzz egy kávét, mert nem forog az agyam. – Irma egy percig hezitált, ment volna is, maradni is akart. Végül eleget tett a férfi kérésének, a konyhába ment kávét főzni.
Szótlanul kortyolták a kávéjukat, a lány kifelé bámult az ablakon. Az utcai lámpa fényében hatalmas hópelyhek cikáztak. Amikor megszólalt, a hangja halk volt, réveteg, – Minden évben, huszonötödikén felmegyek a keresztapámhoz a Mátrába. Gyerekkoromban is sokat voltam vele téli szünetben. Ő erdész volt, lovas szánnal jártuk végig a vadetetőket. Imádtam a száncsengő hangját, a szarvasokat. Némelyiknek nevet is adtunk. Ma is az erdészlakban lakik, nincsenek már meg a lovak, a szán sem. De keresztapám, nyugodt bölcsessége ugyan olyan. Mellette mindig megnyugszom. Együtt szoktunk sétálni az évszázados fák alatt, sokszor térdig érő hóban, hogy aztán a kipirult arccal kortyoljuk a forralt bort, a kandalló mellett. Olyankor el tudom engedni a félelmeimet, minden rosszat, ami velem történik. – A férfire nézett – Ne haragudj. Harminc öt éves vagyok, sosem volt igazán komoly kapcsolatom. Velem a férfiak csak titkon akarnak találkozni. Igaz, nem vagyok egy modell alkat, de… Ne mondj semmit, — Emelte fel a kezét, amikor a férfi meg akart szólalni. A táskájából noteszt vett elő, egy lapra írta a címer, kis térképet is rajzolt mellé. – Egyedül szeretnék haza menni. Én itt leszek újévig, várlak.
Halkan csukta maga után az ajtót. A hó, rendületlenül esett. Sok év óta, először lesz fehér karácsony, bár addig még van négy nap, el is olvadhat. Kihalt volt az utca, csak néha haladt el egy autó. A belváros már nem volt ilyen csendes. Kutya sétáltatók mellett haladt el. Idős pár sétált kézen fogva, Irma irigyelte őket. Gyerekes családok, hógolyózó tinik hangja töltötte be a teret.
Otthon bánatosan nézte a plafont. Hányszor átélte már ugyan ezt. A férfiak szép szavakkal levették a lábáról, de ha sétálni hívta őket, vagy elment volna egy moziba, sose értek rá. Este a sötétség leple alatt súgták a fülébe a hamis szavakat, amiket el is hitt. El akarta hinni. A vége mindig csalódás volt. Teste még emlékezett az este történtekre. Dühös volt magára, dühös a gyengesége miatt. Pedig megfogadta, mindig megfogadja, hogy soha többé nem enged magához közel senkit. Elég volt a csalódásból, a fájdalomból.
Irma, nem árulta el a férfinek, hogy már nem megy dolgozni, csak az újévben. A takarítással gyorsan végzett, bevásárlással nem kellett bajlódnia, úgy sem lesz itthon. Néhány éve, vett egy fél méteres műfenyőt, arra tesz néhány díszt. Ajándékokkal sem volt gondja. A szüleinek mindenük meg volt, ezért, egy borítékkal elintézi, a pénznek nagyobb hasznát veszik, mint valami pór fogónak.
Barna, délután hívta – Beszélnünk kell — Most nem érek rá, ezer a dolgom. Majd beszélünk, ha eljössz – kinyomta a telefont. Tudta, ezzel a viselkedéssel, el is riaszthatja a férfit.
Másnap meg is feledkezett a férfiről, amint át ment a szüleinek segíteni. Tyúkot pucoltak, tésztát gyúrtak, kalácsot dagasztottak, miközben az apja diót tört. Este hullafáradtan esett az ágyba. Másnap haza cipelte a megrendelt savanyú káposztáért, közbe a pékségben megvette a kifliket a mákos gubához. Egész évben nem használt, tálakat, tányérokat mosogatta, egy étterem is megirigyelte volna ezt a mennyiséget. Huszonnegyedikén jöttek a vendégek, megint nem volt idő a telefonnal foglalkozni, pedig a férfi hívta többször is.
A lány, szerette a testvéreit, mégis örült, hogy huszonötödikén felülhetett a buszra. Végre kiszabadulhat a város zajából, magába szívhatja az erdő csendjét. Aprócska hegyi faluban szállt le. Matuzsálem korú dzsip állt a bolt előtt, mellette, az idős férfi szeme felcsillant, amikor meglátta a keresztlányát. Ida megölelte. A régi magas építésű autó könnyen megbirkózott a havas, hegyi úttal.
A kandalló előtt forralt borral koccintottak. Irma, nézte a keresztapját, hogy az idők során, hogy megváltozott. Sötét haja, szakálla, őszbe fordult, mindig izmos vékony alakja elnehezült. Arcán néhány mély barázda, mintha minden tragédia oda vésett volna egyet.
