Dalos Ica

Gyere már, te vén loncsos, — szolt hátra. – Ha te is elmész, mi lesz velem. – Felkapaszkodott a húsz méteres „hegyre”, leült egy kidőlt farönkre, az öreg kutya oda feküdt a lábához. Innen messzire el lehetett látni, bár nem sok nézelődni való volt. Végeláthatatlan búza, meg kukorica hajladozott a szélben. Balra volt egy kis facsoport, már csak az jelezte, ott valamikor takaros tanya állt. Az öregek régen kihaltak, a gyerekeik meg, megfeledkeztek a szülői házról. Nézelődés közben énekelni kezdett. Édes, bús nótát, messzire vitte a szél.

Dalos Ica. Már az öregek sem igen emlékezek arra, valójában nem ez a neve. Szegény, napszámos családban született, hat testvér közül a legfiatalabbnak. Legidősebb nővére arcára alig emlékszik, amikor ő megszületett, már nagylány volt, ő pesztrálta a kicsiket, amíg a szülők dolgoztak, így is kevés jutott az asztalra. Nem csoda hát, hogy alig tizennyolc évesen a jobb élet reményében férjhez ment. Második nővére, Pestre ment szövőnőnek. Akkoriban, minden lány álma ez volt. Két év múlva hazajött, nagy hassal. Megesett lányként, nem nagyon volt remény, hogy találjon férjet, összeállt egy özvegyemberrel.  Az egyetlen fiú testvére, katonaságtól nem jött haza, tovább szolgálatos lett. Arról is csak levélben értesítette a családot, hogy megnősült. Harmadik nővére, sosem ment férjhez, ő volt a szülők támasza. Legkisebb nővérének az volt az álma, hogy Amerikába megy. Vőlegényével, befizettek egy bécsi társasutazásra, soha többet nem hallottak róla.

Dalos Icát, mint a legkisebb gyereket, mindenki kényeztette. Mondókákat, kis dalocskákat tanítottak neki. Később a rádióban hallott slágereket, operett dalokat, meg a nótákat énekelte. Szép tiszta hangja volt, öröm volt hallgatni. És ő énekelt. Énekelt, ha szomorú volt, ha boldog volt, ha öröm, vagy bánat érte. Rajta is maradt, Dalos Ica. De soha, senkinek nem jutott eszébe, azt javasolni, menjen énekesnőnek.  Talán az élettől kapott kárpótlás volt a szép hang, mert, Dalos Ica, csúnya volt. Nagy férfias orra volt, távol ülő szemei, ráadásul kancsal is volt.

Amint elbírta a kapanyelet, ment, a szülőkkel dolgozni, persze csak fél bérért, mert nem bírta még az iramot. Később, ő állt a sor elejére, diktálta az tempót. Udvarlója sosem volt, néha elábrándozott, milyen lehet szerelmesnek lenni. Az évek meg szálltak.

Huszonöt is elmúlt, amikor régi iskolatársával futott össze, az mondta neki – minek túrod a földet, Miért nem jössz a városba dolgozni, szép tiszta munkát végezni, rendes fizetésért. Lakhatnál munkásszállón.  Talán még udvarlód is akadna. – A szülei nem nagyon akarták engedni, nővére meg küldte is. – Próbáld meg.

A varrodában a vasalókhoz került, a szállón, másik három lánnyal osztozott a szobán. Néha munka közben, megfeledkezett magáról és énekelt. A munkatársak először meglepődtek, később kérték is, — Énekelj Ica.

A szálló kultúrtermében volt egy régi harmónium, az egyik karbantartó szépen játszott rajta, Ica meg énekelni kezdett. Délutánonként többen lejöttek hallgatni őket, voltak, akik táncoltak is. Valahogy egymás mellé csapódtak. Együtt jártak ki a városba, sokat beszélgettek. A férfi elpanaszolta, hogy nem érzi jól magát a szállón, de nem tud hova menni. Albérletbe, valahol kivenni egy szobát, ugyan olyan lenne. Ott sem lenne egyedül. Összespórolni egy lakás árát, mire nyugdíjba megy talán sikerül. Ica hallgatott arról, hogy őt is ilyen gondolatok foglalkoztatják. – Ha megnősülnél, kiutalnának nektek egy lakást – mondta. A férfi felnevetett – ugyan, kit vegyek el? Valamelyik röhögcsélő fruskát? – De a tanács befészkelte magát a gondolataiba, pár nap után, kész tervel állt elő. – Ha, összeházasodunk, és kapunk egy két szobás lakást, én elleszek az egyik szobába. Csak egy évet kell kibírni, és akkor elcseréljük, két kisebbre. Akkor te is elszabadulhatsz a szállóról. – Dalos Ica időt kért. Azon gondolkozott, ki az, akivel megvitathatná, mit tegyen. Arra jutott, nincs senki, akiben annyira megbízna, hogy egy ilyen kérdést megbeszéljen vele. Így rábólintott a tervre.

Pár hét után, két tanúval, bementek a tanácsra, összeházasodni. Alig két hónapra, meg is kapták az áhított lakást. Mind ketten a saját ízlésük szerint rendezték be a szobájukat. Dalos Ica tele rakta a szobáját virágokkal. Az első hetekben kicsit kínosan érezték magukat, főleg este.  Úgy éltek, mint két lakótárs. Külön mostak, főztek. Egy idő után, Ica megkínálta valami finomsággal a férfit, az meg fizetéskor tett az asztalra pénzt, legyen miből vásárolni.

Dalos Ica, az addig copfba kötött haját rövidre vágatta, csinos ruhákat vett.  Két-három hónap után, már úgy éltek, mint bármelyik házaspár, csak az ágyukat nem osztották meg egymással. Sokan irigyelték – Milyen mázlista ez az Ica

Lassan eltelt az egy év, de a lakás cseréről egyikük sem beszélt.

Egy nap, a férfi, nagy csokor rózsával állított haza – Ma vagyunk, egy éves házasok – bort is hozott, koccintottak. Dalos Icát meglepte a férfi közeledése, félve vallotta be, hogy bár nem sokára betölti a harmincat, de férfiembert még nem ölelt.  – Elmúlik – jött a válasz. És elmúlt. Szinte az első együttlétkor terhes maradt. Örült nagyon, de volt benne kis félelem, mit szól a férje. – Épp ideje – mondta az.

Dallos Ica, fiút szült, szép egészséges gyerek volt. Rá két évre megszületett a kislány is. Talán mert nem hatalmas szerelem miatt kötötték össze az életüket, nem voltak a házasságukban hullámvölgyek. Már majdnem negyven éves volt, amikor megszületett a kisebb fiuk, aki alig volt hat hónapos, amikor a férfi, fogta magát egy nap, és meghalt. – Rejtett szívbetegség – mondták az orvosok.

Dalos Ica ott maradt a három gyerekkel egyedül.  Hogy visszamehessen dolgozni, kénytelen volt bölcsődébe adni a kicsit.  Nagyfiú már akkor nagyon önálló volt. Ő kísérte óvodába kishúgát, később már a kisöccsét is, hogy az anyja minél többet dolgozhasson. Nehezen tudta előteremteni, a gyerekeknek mindent, amire szükségük volt, kevés kis megtakarításuk szépen lassan elkopott.

Akkor esett kétségbe, amikor a varroda bezárt, más munka után kellett néznie, pedig ez volt a kisebbik baj.  A lakást, az akkor már önkormányzatnak hívott hivatal, eladásra kínálta. Felszólították, ha nem tudja, vagy nem akarja megvenni, ki kell költöznie. Annyit nem keresett, hogy albérletet fizessen, ráadásul munkát sem talált, csak alkalmanként.

Kétségbeesésében haza ment, a nővéréhez, aki még mindig a szülői házban lakott, elpanaszolni neki milyen helyzetben vannak. – Gyere haza, itt elfértek. Te majd velem alszol, a gyerekek meg a másik szobában – és a munka? – Az is lesz, az iskolából most megy nyugdíjba a takarító.

Dalos Ica hát fogta a gyerekeket, a kevés bútort, amit még nem adott el, és haza költözött. Neki kis megnyugvás volt, de a gyerekek nem szerettek a tanyán lakni. Hiányzott nekik a városban megszokott kényelem, a fürdőszoba, a tévé. Hogy, ne kelljen gyalog járniuk, nővére, minden reggel vitte őket a kis kék Trabanttal. Később rábeszélte, tegye le a vizsgát ő is.

A tehenet eladták, sokba volt a tartása is, nem is tudtak mit kezdeni, a sok tejjel, túróval. Az árából lett aggregátor, később tv is a gyerekeknek. 

Először a nagyfiú került el otthonról, kollégiumba lakott, aztán a lány ment el középiskolába. Amikor a kisebb fiú is elérte azt a kórt, őt már a nagyfiú pesztrálta, aki a vizsgái letétele után, nem jött haza, inkább albérletet tartott fenn.

Dalos Ica meg dolgozott, éjt nappallá téve, hogy a gyerekei ne lógjanak ki a sorból. Nekik is meglegyen minden, ami a többi gyereknek. Mehessenek ők is nyáron táborba, nyaralni úgysem tudja őket elvinni.

A nagyfiú szépen maga mellé vette előbb a lányt, majd a kisebb fiút is. Néha, azért haza látogattak. Egyre ritkultak ezek a látogatások, pár éve már nem jönnek.

A nővére meghalt. Egyedül maradt a tanyán, már ha lenne lehetősége elmenni, akkor sem akarna. Annak örült, hogy a gyerekek legalább, együtt vannak, segítik egymást, a többi nem fontos.

Amióta nyugdíjas, lassabban telnek a napok. Minden héten kétszer bemegy a faluba, a kis kék Trabanttal, a csomagtartóba, kerül tojás, zöldség, gyümölcs. Ki sem kell pakolnia, elviszik pillanat alatt.  Amit árul, az elég arra a kevésre, amire neki szüksége van, a nyugdíja megy a számlára. Nem tudta segíteni a gyerekeit az életkezdésben, legalább hagy rájuk valamit.

Az édes, bús dal lassan elszállt. Dalos Ica nyögve felállt – gyere loncsos, mindjárt lemegy a nap, még sok a dolgunk….