Szökés a halálba

– Barna! Gyere már be! Hányadik bagót szívod? Még jó, hogy a főnök nincs itt!
– Mindjárt.- Mondta a szólított, hüvelyk és mutató ujja között morzsolgatta a félig szívott cigit.
Még jó hogy nincs itt, gondolta, különben már mindenki azzal zargatná, miért akar elmenni.
Igen! Ez az utolsó napja az étteremben, ahol ő a főszakács, ha van egyáltalán ilyen beosztás itt.
– Gondjaid vannak? Meló után megiszunk egy sört, kiöntheted a szíved. Elvégre erre vannak a barátok.
– Jó!- Felelte kurtán, beleszívott a cigarettájába, hosszan nézte a felizzó parazsat, mielőtt a hamutartóba nyomta.

Bent, a tálalópult fölött három cetlit talált a rendelésekről, a többiek már előre dolgoztak a keze alá.
Régóta érlelődik benne a döntés. Volt idő mikor nem gondolt rá, de a felszín alatt ott motoszkált akkor is.
Egyszerű családból származott, a szülei gyári munkások voltak, a lehetőségeikhez képest mindent meg adtak a gyerekeiknek. Sokáig nem akart megnősülni, párkapcsolatot sem, mert ami minta előtte volt, az nem vonzotta.
Csöndes család voltak. Talán túl csöndes…..Otthon nem hallott hangos szót, halkat is ritkán.
Az anyja néha elment a barátnőkkel, pletyka délutánt tartunk, mondta olyankor, az apja legfeljebb a garázs melletti műhelybe ment, többnyire maga elé meredt, a gépeket már évek óta nem is kapcsolta be. Tekintete mindig kiégett, fásult volt.
Még gyerekként kapott el egy beszélgetés foszlányt, amiben arról beszéltek, az idősebb Barna nem volt mindig ilyen magába fordult, nagy tervei voltak! Tanulni szeretett volna. Előbb a szülei nem engedték, később a felesége szólta le érte! Még később, már ő sem akarta. Belefásult az örökös harcba, inkább lemondott az álmairól. Barna nem akart lemondani róluk!

Rutinosan tette a tányérra, az ízlésesen elrendezett ételt, rakott rendet maga körül.
– Gyere cimbora!, Utána hazaviszlek!
– Kösz, most inkább nem. Jutka vár!- Hárította el az invitálást. Beszállt a kocsiba, megvárta, míg a barátja kihajt a parkolóból, a fülére tette a telefont.
– Szia, Szívem! Feküdj le nyugodtan, Zolival bedobunk egy sört, nem maradok soká!

Beindította a motort, indexelt jobbra, ráfordult a városból kivezető útra. Vett egy nagy levegőt, és a gázra lépett.
– Sajnálom! Nagyon sajnálom!- Motyogta maga elé. Rákanyarodott az autópályára, felvette a százhúszas tempót.
Néha mintha valami nagy súly nehezedne a vállára, bele nyilallt a lelkiismeret furdalás. Nem tudta helyesen döntött e.  Van e joga így dönteni.

Délelőtt még elment a bankba, otthon azt mondta rendezni kell, néhány dolgot mielőtt végleg elhagyják az országot.
Már nem emlékszik arra, mikortól van a vágy, a tenger, a pálmafák iránt, de régóta. Jutkával gyerekkoruk óta ismerték egymást, mind ketten egy nagy szakítás után voltak, amikor úgy igazán egymásra találtak. Ő partner volt az álmodozásban, neki is vonzó volt egy olyan élet, amit elé vázolt. Nem is akartak esküvőt, a szülök szorgalmazták, ki is fizették a lakodalom árát. Először albérletben laktak, majd oda költöztek, Jutka nagymamájához, akit három évig ápoltak.
Amikor igazán elkezdték az utazást szervezni, már Milán is megszületett. Úgy akarták rendezni, ismerve a családjaikat, hogy csak az utolsó percben tudatják velük a döntésüket.

Lelkesek voltak mindketten, de ahogy haladtak a szervezéssel, Barnának sokszor jutott eszébe, semmi nem fog változni, csak a lakhelyük. Ugyanúgy gürcölni kell azért, hogy megadjon a családnak mindent, mintha itthon maradnak.
Ugyanúgy gúzsba lesz kötve. Pedig ő szabadságot akar! Nem erre az életre született. Nem is kellet volna megházasodnia. Miért nem tudott ellenállni a szülői akaratnak. Szereti Jutkát, ezt el kell ismernie, de az álmait is szereti. Talán jobban, mint a feleségét.

Megállt egy pihenő helyen, kiszállt a kocsiból, hunyorogva nézett a sötétbe, hátha választ kap a kétségeire.
Két kézzel túrt sűrű barna hajába, majd megdörzsölte az arcát. Milán kedves kis arcocskája jutott eszébe. Az alig három éves fiúcska, az anyja szőkeségét örökölte, a szeme kékségét is tőle kapta. Örökmozgó gyerek, aki most csodálkozik rá a világra. Ezer és ezer kérdése van. Ha százat megválaszolnak, ő akkor is megkérdezi: De miért?
Hány kérdése lesz majd az anyjának, miért hagyta ott őket, és Jutka nem fog tudni válaszolni.
De egyszer! Egyszer, ha már elég nagy lesz, ő elmondhatja neki, miért döntött így!
– Azért fiam, mert inkább gyűlölj, azért amit tettem, mint szánakozz rajtam, mint én apámon, mert nem mert harcolni az álmaiért!- maga is meglepődött azon, hogy hangosan gondolkozott.

Megint megdörzsölte az arcát, cigarettára gyújtott, már nem számolta hányadikra.
Még bevillant előtte, hogy visszafordul. Legfeljebb majd úgy tesz mintha beivott volna azért ért olyan sokára haza. Majd, nem reggel, hanem másnap indulnak, vagy majd Jutka vezet. Gondosan eltaposta a csikket, megrázta a fejét, mintegy nemet intve magának.
Egy percig még ült a kocsiba magába vívódva, majd gázt adott, nagy lendülettel indult kitűzött célja felé.

Nem hozott magával semmit, a ruhái, meg minden apró személyes dolog, amit magukkal akartak hozni, gondosan becsomagolva várja az indulást.
Az iratain és egy bankkártyán kívül, amire tegnap utaltatta át az eladott ház árának nagy részét, semmije sem volt. Hagyott azért annyi pénzt az otthon maradottaknak, hogy ne keljen nélkülözniük. Ha a tervei szerint sikerül minden, néhány hónap után, már tudja támogatni őket, hogy később sem keljen. Ahogy távolodott, egyre ritkultak ezek a gondolatok: Innen már nincs vissza út! – mondogatta magában.

Spanyolországba készült, de beiktatott egy kisebb körutat, Bécs volt az első állomás. Ismerős volt néhány utca, többször jártak itt, többnyire bevásárolni. Tudta melyik üzletben vannak magyar eladók, a német tudásával nem szívesen dicsekedett volna. A Spanyol jobban ment, igaz nincs nyelvvizsgája, jártak egy magán tanárhoz, aki javasolta keressenek Spanyol levelező partnereket. Az utóbbi időben csak néha kellett elő venni a szótárat. Egy kiadós reggeli, és némi ruhanemű vásárlását követően, tovább indult.

München volt a következő állomás, úgy tervezte, valahol keres egy olcsó motelt ahol éjszakázni fog. Csak dél körül érezte, hogy elfáradt, pedig több mint tizenkét órája úton volt, igaz rövid pihenőket tartott, egyszer még szundított is a kocsiba egy órát. Egy benzinkút mellet talált szállást, még a német határ innenső oldalán. Nem volt egy Hilton, de nem is arra vágyott. Jutka már biztosan aggódik érte, futott át az agyán, mielőtt mély álomba zuhant.

Amikor felébredt, hosszan bámulta az ablakot, nem tudta, este van, vagy reggel. Nagy nehezen előkotorta a telefonját, amiben, nem sokkal az indulás után, kártyát cserélt. Éjjel egy óra volt, a kinti világosságot a benzinkutat bevilágító reflektor adta.
Oda ült az ablakhoz, megint egyik cigarettát a másik után szívta, a gondolatai is mindig visszatértek az otthoniakra.
– Innen már nincs vissza út! – mondogatta magában – Jutka nem bocsátaná meg, hogy ott hagyta őket.
Az asszony pedig kétségbe esetten próbálta rávenni a rend őreit tegyenek valamit. Hiába mondták, huszonnégy óra után kereshetnek valakit eltűntként! Annyi idő alatt bármi történhet vele! Zoli sem tudott segíteni, az étterem tulaja is csak annyit tudott mondani, a munkahelyén felmondott indoklás nélkül.
Jutka mondta el mire készültek, mire az egyik rendőr megjegyezte: -Lehet, hogy elment maga nélkül!
– Nem! – Tiltakozott az asszony,- Barna nem hagyna itt minket! A Fiát biztosan nem!

Hajnalban indult tovább, egy éjszakát tölt Münchenben, majd Belgiumba akar néhány napot eltölteni, aztán, végig a Francia tengerparton, hogy elérje úti célját. Tudta nagy kerülő, de nem akarta kihagyni a lehetőséget. Ki tudja mikor lesz lehetősége legközelebb, egy ilyen útra.

Megint az autópályán volt. Szeretett vezetni, de sosem száguldozott ész nélkül. Most sem tette. Ahogy telt az idő egyre nagyobb lett a forgalom, felvette a többi autós tempóját. A visszapillantóban látta, ahogy a böhöm terepjáró szlalomozva kerülgeti a számára lassú autókat. A külső sávban haladt, előtte egy fehér Toyota, mellette a belső sávon egy kis piros kocsi próbálta a tempót tartani, valószínű ő is látta a terepjárót, ami utol is érte őket. Mivel balra nem fért el, jobbra a leállósáv felől akarta kikerülni. A manőver nem sikerült, Barna kocsija az erős ütéstől megpördült, neki csapódva a kis pirosnak, ami még nagyobb lendületet adott az irányíthatatlanná váló kocsinak. A Mögöttük haladó kamionos hiába fékezett csikorgó gumikkal, a nehéz jármű maga előtt tolta az összeroncsolódott autót.
Bár a kocsija a felismerhetetlenségig összetört, a biztonsági öv keményen az üléshez szorította, nem vesztette el az eszméletét. Legalábbis nem hosszú ideig és nem érzett fájdalmat.
Mire ez a szörnyű kűr a végére ért, tucatnyi kocsi gyűlt össze. Mindenki kiabált, valaki az ajtót feszegette, amit értett az valami tűzről szólt.
Valahol sziréna vijjogott.
Érezte, ahogy kiemelik a kocsiból, egy szép arcú lány hajolt fölé, lámpájával a szemébe világított. Furcsa mód a tudata tiszta volt.
Jutkára gondolt, Milánra. Hallotta a mentősöket beszélni, csak kevés szót értett meg, a hanglejtésből gondolta, nagy a baj. A szép lány betakarta, megsimogatta az arcát, mondott is valamit, biztosan szépet, mert elcsuklott a hangja.

Innen már tényleg nincs vissza út!- Gondolta, egyre homályosuló tudattal, megérkeztem, már csak a pálmafák hiányoznak!
A lány ott maradt vele, egy könnycseppet ejtett az arcára, amikor lezárta fénytelenné váló szemét.